„Mivel Isten nem lehet ott mindenhol, ezért megalkotta az Anyát.”

Édes mondás, de megjegyzendő vele kapcsolatban az is, hogy Isten nem egyazon képre alkotta meg az Anyát, hanem igencsak sokféle kivitelben. Ezért most egy kicsivel nagyobb lélegzetvételű dolog következik, mint holmi gólyaparti. Vagyis inkább egy hatalmas levegőt kell vennem, mielőtt megírom, sőt belekezdek ebbe a fejezetbe. Hogy miért? Most őszintén, Szerintetek nem úgy hangzik a cím, mint egy vicc? Ősanya, Bioanyu, Paramami, Tökéletes Anyuci és Csinimami betérnek egy játszóházba….

Szerintem ami ezeket a megnevezéseket, illetve minősítéseket övezi, az VALÓBAN egy vicc. Ezeket a szavakat egyébként nem én szültem, hanem az internetről és más anyukáktól szedtem. De ezzel nem írok senki számára újat, mindenki hallotta már őket, és most jóhiszműen azt gondolom, Te is csak hallottad, de sosem használtad őket. Nem tudom mikor lett gúnyolódás tárgya, ha valaki egészségesen étkezteti a családját, mint ahogy azt sem, mikor lett „legális” csúfnevet ragasztani egy anyukára, aki három gyerek után is olyan csinos és szép, és szexi, mint más húszéves korában, de sajnos, hölgyeim, itt tartunk. Tisztelet a kivételnek.

 Ennek az oka egyébként egészen egyszerű: az emberek sokfélék, és ha valami számunkra sokféle, azaz nehezen összefogható, átlátható, igyekszünk valamiféle elv alapján rendet tenni, hogy könnyebben átlássuk a helyzetet. A sokféle dolog között olyanokat keresni, amelyek rendelkeznek egymással azonos, ám másoktól különböző tulajdonságokkal, majd beledugni ezeket egy skatulyába, és így tovább a sokaság többi elemével is. A sokaság itt és most az ANYUKÁK halmaza, az elemek maguk az ANYUKÁK. Mivel olyan, de olyan sokféle a nevelés és gyermekgondozás módja, ezért, hogy kicsit rendet tegyünk, egyszerű és kézenfekvő megoldásnak tűnik a hasonló elveket valló anyukákat összegyűjteni, és rájuk húzni egy skatulyát. Aztán, ha előkerül egy adott téma, és az egyik anyuka mond neked valamit amivel Te nem értesz egyet, csak rácsapsz a homlokodra, hogy jaaa persze, hiszen ő a Bioanyu dobozkában van, hát persze hogy ilyen gyagyán gondolkozik. (de írhattam volna bármelyik másikat is.)

 A beskatulyázás érdekessége, és abszolút sajátja, hogy mindig csak MÁSOKAT sorolunk be, MAGUNKAT sohasem. Mert ugye vannak az Ősanyák, a Csinimamik, stb., és hát vagyok ugyebár ÉN, aki egészségesen étkezem de nem vagyok Bioanyu, szép vagyok de természetesen nem vagyok Csinimami, és hát mindent jobban tudok a gyereknevelésről mint mások, de nem vagy Tökéletes Anyuci sem. Érdekes. Akkor ki is vagyok én? És Őt miért soroltam be oda, ahova? A következő fejezetekhez hatalmas empátiát, kellő öniróniát és megfelelő mennyiségű humort ajánlok, mert ezek nélkül nem fog menni a végigolvasásuk bősz helyeslés (egy-egy kategóriánál, persze), dührohamok és „hát ez hülye” felkiáltások nélkül. A következő cikkekben ugyanis szeretném összeszedni történetünk szereplőit :)

 A név kötelez. A név jellemez, elválaszthatatlanul kötődik hozzánk, aki ismer minket, a nevünkről onnantól mi magunk jutunk eszébe. A Ptk. (1954. évi IV. törvény a Polgári Törvénykönyvről) 77. & (1) értelmében „Mindenkinek joga van a névviseléshez”. Nevet választani tehát a szülők egyik legnagyobb és egyben legkellemesebb, ám legnagyobb vitákat szítható joga és kötelessége egyben. Kötelezettség, ugyanis a hatályos magyar jog szerint minden gyermeknek kötelesek a szülők nevet adni, azonban jog is, mert a névválasztás bizonyos értelemben szabad döntést tesz lehetővé, melyet csak a bejegyezhető nevek listája köt, de ez is csak addig, amíg be nem jegyeztetünk magunk egy új, eddig ismeretlen keresztnevet. Ennek szabályait bővebben most nem taglalnám, a fejezet célja ugyanis nem a hatályos jogi szabályozás ismertetése, hanem az a tény, hogy bizony, a kötekedő kedvűek még csak szabadon nevet adni sem hagyják az embert.

 Leszögezendő, hogy vannak azért bizonyos – jogi szabályozásba nem ütköző nevek esetében, ám emberi fülekbe és jóérzésbe annál inkább – íratlan normák, melyeket jó figyelembe venni, mielőtt nevet választunk szemünk fényének. Sosem szép dolog olyan nevet adni gyermekünknek, ami esetleg megnehezítheti az életét azzal, hogy gúnyolódásnak nyújt teret, bármennyire is tetszik nekünk az a bizonyos név. Természetesen itt az ellenérv, hogy melyik nevet ne lehetne gúnyolni? A gyerekek az iskolában, sőt már óvodáskorban, sokszor kegyetlenek egymással. Nem mindig bántó szándékkal, mindinkább a maguk szórakoztatására, szinte bármilyen keresztnévből képesek hihetetlen gyorsasággal és negatív töltésű kreativitással gúnynevet, csúfnevet kreálni egymásnak. De azért nem kell megkönnyítenünk a dolgukat!

 Szokásos, fórumozó hangulatomban belefutottam egy névadással kapcsolatos kis vitába a minap. A kismama kérdése az volt, hogy az általa felsorolt három lánynév közül, melyiket is adja születendő gyermekének? Nehéz kérdés a névválasztás, ám nem tudom miben változtathatja meg a véleményünket egy adott név irányába az a tény, hogy mondjuk harminc vadidegen emberből 12 ezt preferálja, 8 a másikat, és a maradék a harmadikat. Aki azonban mégis az internetes körkérdés mellett dönt, mint névválasztást segítendő, számolnia kell azzal, hogy a válaszolók között lesz olyan, aki az általa választott nevet kigúnyolja, ledegradálja, netán újabb hármat javasol helyette. A névválasztás ugyanis teljes mértékben szubjektív döntés, az édesanya és édesapa közös döntése (ideális esetben), tehát nem lehet statisztikai kivonatot készíteni pár tucat másik ember ízlése alapján. Ennek alapja pedig az a tény, hogy az emberi ízlések nem egyformák. Minden egyes névről megvan mindenkinek a maga véleménye, legtöbbször pedig saját tapasztalataink, asszociációs képességeink alapján alkotunk véleményt egy adott névről. Ez lehet tudatos, vagy tudat alatti. Ha ismerek például egy nagyképű Zoltánt, akkor a Zoltán név nekem – ha hangzásra mondjuk tetszik is -  már alapjában véve magában hordoz egyfajta negatív kicsengést, egy negatív töltetet, ami miatt nem fogom erre a névre keresztelni a saját fiamat. Mindazonáltal, ha megkérdezi egy kismama: „Adnátok-e a Zoltán nevet születendő fiatoknak?” (mely kérdés típus igen gyakori az említett honlapon, behelyettesítve más és más nevekkel) azt válaszolnám, én nem, de Te add nyugodtan, ha tetszik. Nem tudom ettől mennyiben jutna előrébb az illető hölgyemény, de ha neki adott némi megerősítést egy ilyesfajta válasz, az is valami.

 Tehát, legtöbbünk minden egyes keresztnévhez kapcsol egy adott személyes tulajdonságot, néha egy egész jellemet is, saját tapasztalatai, ismeretségei alapján. És ha ez még mindig nem lenne elég, mindannyian kapcsolunk még egyéb asszociációkat is annak alapján, amit szerintünk a név a hangzása alapján hordoz. Példának okáért nekem egyik kedvenc lánynevem a Tamara, mert kecsesnek és elegánsnak tartom, azonban húgomnak pedig egy molett, „nagy darab” lányt juttatja eszébe. EZ azért érdekes, mert egyikünk sem ismer Tamarát, egyszerűen csak a név hangzása ezeket juttatta eszünkbe. Amikor állapotos lettem, bárki is kérdezte mi lesz a gyermek neve, és bárkinek felsoroltam is a lehetséges fiú és lány változatokat, nem volt olyan ember, aki ne kifogásolta volna egyiket vagy másikat! De ez természetes, hiszen az ízlések nem egyformák. Azonban ez is olyan dolog, amit el KELL, hogy fogadjon a környezetemben és minden kismama környezetében mindenki, akár tetszik, akár nem. Mert lehet egy édesanya által választott nevet fújolni, azaz kifogásolni, de akkor legalább észérvek és ne egyéni ízlés alapján, mert az utóbbi mit sem ér, mint észérv. Mondjuk nekem a könyököm jött ki ha valaki ezt mondta: „Jaj, ne add ezt a nevet neki, ÉN úgy utálom!” vagy „Remélem arról a névről már letettél, mert SZERINTEM nagyon gáz.” Olyan jó lenne, ha az emberek megértenék, hogy minden anya a saját gyerekének ad nevet, a saját ízlése alapján. Ilyenkor én ennyit válaszolok annak, aki beleszól (már korábban volt szó a jó tanács és a kérdezetlen beleszólás közötti határról): „Értem, nem vagyunk egyformák, a gyermekednek majd nem ez lesz a neve, ha Neked nem tetszik.”

Jegyezd meg: 

1., nem lehet minden rokonnak és barátnak kedvezni, mert az ízlések teljesen különböznek

2., bárhogy is nevezed el végül azt a gyereket, úgysem fogja egy rokon vagy barát sem úgy szólítani.

Ha tehát nevet akarsz választani, felesleges mindenkit módszeresen kikérdezni, mert a végére nem hogy egyre biztosabb leszel egy adott nevet illetően, de mire mindenki elmondja a maga véleményét, már szinte teljesen biztos, hogy összezavarodsz. De kanyarodjunk vissza az internet (vagy épp játszótér, közért, munkahely) nevekről alkotott vélemény-kosarához. Úgy gondolom – ahogy már írtam is – nincs univerzálisan mindenkinek megfelelő név. A keresztneveket azonban könnyen beilleszthetjük bizonyos csoportokba, melyeket általános nagy szeretettel és kicsi empátiával jellemeznek az emberek. Mindenki szívesen skatulyáz be bizonyos névcsoportokat, néha joggal, néha pedig minden alap nélkül. Megpróbáltam összegyűjteni pár csoportot, a mellette és ellene érvelők véleményeivel egyetemben (egyébként némely név több csoportba is beilleszthető, és természetesen a listák a teljesség igénye nélkül készültek, tetszőlegesen bővíthetők):

 1. Béla, Géza, József, Lajos, János, Frigyes, Mária, Teréz, Erzsébet, Ida, Rózsa, Katalin, Gizella, Edit, Aranka, Ilona, Magdolna, Margit

• ezek szép, klasszikus nevek, gyermekkorban aranyosak és kedvesek becézve, felnőttkorban pedig megfelelő komolyságot mutatnak, múltjuk van, és szép hangzásuk.
• elavultak, szinte csak öreg bácsiknak és piacra járó néniknek van ilyen nevük, elképzelni sem tudok Béla kisbabát, ugyanis ezek mögé a nevek mögé szinte kötelezően odakívánkozik a „néni” és „bácsi”.

Azt gondolom, ha valaki hagyomány és szépen hangzó nevet szeretne, miért is ne választhatna ilyen nevek közül? Oké, számomra sem az álomnevek, de másnak meg az általam preferált keresztnevek nem tetszenek, ez a lényeg az egészben: hogy az ízlés relatív, szubjektív!

2. Patrik, Dominik, Alex, Krisztofer, Kevin, Misel, Doroti, Szofi, Szintia, Dzsenifer, Melissza, Emili, Lara, Sztella, Kármen, Nadin, Elizabet, Paulina, Sárlott, Lizett

• ezek a nevek modernek, és mai világunkban (ahol már gyermekkorban nem árt angolul tanulni, mint világnyelv) inkább előny ha nincs nacionális határok közé szorítva a névválasztás, abszolút XXI. századi és menő, klassz hangzású nevek.
• túl amerika-majmoló nevek, magyar szülők adjanak csak magyar nevet, ezek erőltetettek és mindenki nevetni fog rajtuk felnőttkorban, senki nem veszi majd komolyan őket, ilyen nevek gazdái meg sem öregedhetnek tisztességgel, mert hogy hangzana az Alex bácsi vagy a Szofi néni?

Hát, most valóban furcsa hangzása van a Szofi néninek, na de arra senki nem gondol, aki ezt használja érvként, hogy amikor a mostani kis modern-nevű generáció lesz agg, teljesen normális és megszokott lesz az Alex bácsi és társai? Hiszen a mostani pici Dominikok és Patrikok megnőnek, felnőttek, majd középkorúak, végül bácsik lesznek, teljesen természetes lesz mindenkinek majd akkor, hogy ezek mögé a nevek mögé is „bácsi” és „néni” kerüljön. Miért is kellene egyébként egy pocaklakó csecsemő esetében egyből azon dilemmázni, hogy fogjuk majd nevezni, ha 70 éves lesz? Én sem gondolkodtam egy percig sem azon (tényleg, ez egyébként most jutott először eszembe) hogy az én fiam majd valaha, valakinek Levente bácsi lesz.

3. Péter, Tamás, Gábor, Attila, Zoltán, Zsolt, Ádám, András, Edina, Ildikó, Nikolett, Judit, Zsuzsanna, Krisztina, Andrea, Gabriella, Erika, Mónika, Tímea

• ezek a nevek tökéletesek, nem hivalkodók, nem öregesek de nem is túl modernek, van becézésük, időskorban is kitűnőek, nem lehet őket gúnyolni, csúfolni, klasszikusak, de nem avíttosak.
• tucatnevek, a mai harmincas generáció jó hetven százalékát ilyen neveken illetik, minden osztályban volt fiatalkoromban legalább két Andrea, három Péter és vagy öt Krisztina. Semmilyenek, nem különlegesek, nem érdekesek.

Nem tudom, ki gondolt már ebbe bele, de valójában MINDEN EGYES korosztálynak megvannak a maga tucatnevei. Gyermekeinek osztályában majd csupa Levente, Botond, Anna és Patrik lesz, mert mostani bababerkekben ezek a leggyakoribbak. Tehát lehet, hogy nekünk, fiatal édesanyáknak a Péter és Tamás mondjuk őrült gyakoriak, mert ezek rohangáltak javarészt az iskolánk folyosóján, na de gyermekeink korában nyilvánvalóan kevés Gábor vagy Andrea születik, ugyanis az ő szüleiknek is ez a véleménye, tehát a gyereket inkább elnevezik Botondnak, Annának, Leventének, Csengének. Ezzel nincs baj, de azért vicces lesz amikor Levcsi majd nem akarja a saját fiát így nevezni, mondván az ő osztályában volt három Levente, de ha lánya lesz az sem kapja majd a Hanna nevet, mert amikor ő volt iskolás, tele volt kicsi Hannákkal az egész suliudvar.

4. Levente, Botond, Zétény, Zalán, Zsombor, Bence, Csongor, Márk, Marcell, Hanna, Anna, Panna, Csenge, Emma, Vivien, Petra, Jázmin, Gréta, Laura

• ezek az igazi, mai modern nevek, de mentesek minden erőlködéstől, feltűnési viszketegségtől.
• ezek a leggyakrabban adott nevek 2010-2011 években, az ovi tele lesz velük, semmi fantázia, csak divatnevek a javából, semmi kreativitás a szülők részéről, adják, ami a divat és kész.

Íme, ezek a nevek a babáink generációjának tucatnevei, de tudjátok mit gondolok? Kit érdekel, hány babának van még olyan neve, mint Leventémnek, ha egyszer nekem ez tetszik és kész. Egy gyermeknek nem kell különleges és egyedi nevet választani, ugyanis a gyermeked nem a nevétől lesz különleges, sőt, a neve lesz különleges számodra a gyermekedtől! Sokan azt hiszik, a név teszi az embert. Pedig az ember teszi a nevet. A név maga az ember, hiszen minden egyes anyukának és apukának a kicsije számára választott név onnantól különleges, egyedi és fantasztikus, semmivel össze nem hasonlítható jelentéssel bír. Nem mindegy tehát, hogy az óvodában másnak is lesz ugyanaz a neve? Ha a tiédnek teljesen egyedi neve lenne, akkor is ő lenne számotokra a Tökéletes, és más szülőnek akkor SEM ő lenne az. Tehát, a gyermek nevét Magatoknak választjátok, és természetesen Neki, de mivel ő még nem szólhat bele (és nem tudjuk, Neki egyáltalán tetszene-e akár a Patrik, akár a Gábor), ezért a Ti örömötökre kell, hogy nevet válasszatok. Ha meg a bölcsiben, oviban, suliban más is viseli majd, legalább tudjátok, hogy jó ízlésetek van :)

5. Babér, Áfonya, Klementin, Ramszesz, Eufrozina, Anakin, Kiara, Govinda, Gemínián, Polixénia, Szimka, Azura, Málna, Eperke, Mályva, Larion, Zenóbia, Rolf, Menta, Darinka, Alinka, Orion, Manassé

• különleges, egyedi nevek, belevaló szülőktől, akik mertek kreatívak lenni és felvállalni saját ízlésüket.
• Túl egyedi nevek, süt róluk, hogy a figyelmet akarják felhívni, ezek a gyerekek szét lesznek szekálva az iskolában, minden tanár megjegyzi majd a nevüket, ami feleltetéskor nem a legjobb, ráadásul ki hallott már Kiara néniről? Sőt, némelyikről azt sem lehet tudni, fiút vagy lányt illetnek-e (arról már nem is beszélve hogy ezek gyümölcsök és zöldségek javarészt), ne csináljunk a gyerekből bohócot, nem így kell kitűnni.

Nos, valóban nem mindennapi nevek. Mindazonáltal nem trágárak, tehát ha engedélyezve lettek, és a Magyar Tudományos Akadémia sem talált bennük kivetnivalót, miért is ne? Az ízlés relatív, mint tudjuk. Mindenkinek lehet már gyermekkorában egy álma, hogyan is akarja majd hívni születendő gyermekét, és ha ez az álom megmarad felnőttkorban is, abban nincs kivetnivaló. Másoknak persze előfordulhat, hogy nem tetszik a név, sebaj, legalább tutira megmarad a Te babádnak. Ráadásul nem tudhatod, hogy amit esetleg egy értelmetlen betűsornak hiszel, nem véletlenül épp egy többezer éves bibliai név-e?

6. Hunor, Magor, Álmos, Ond, Kond, Nimród, Árpád, Botond, Lehel, Huba, Levente, Koppány, Bulcsú, Márta, Édua, Emese, Zselyke, Imola, Jolán, Gyöngyvér, Hunorka, Szamos, Kincső

• ezek igazi, magyar eredetű nevek, történelmiek és emelkedettek, magyar szülők gyermekeit ilyen neveken illik elnevezni, nem valami más nációktól átvett, majmolt neveken.
• túl ősmagyar, túl avíttos, erőltetett nevek, a felükön minden gyerek hahotázni fog, nem kell megragadni bizonyos korlátok között, pláne a XXI. században.

Megint divat lett magyar nevet adni, napjainkban igen sok Hunor és Botond rohangál a játszótéren, mert évről évre van valami hullám. Ám vannak, akik nem pusztán divatból nevezik el a gyermeket Magornak, hanem nemzeti meggyőződésből (vagy épp a hangzás tetszik nekik, vagy a nagypapát hívták így), sosem tudhatod, ezért is felesleges fintorogni, ha valakinek épp egy ilyen típusú név tetszik meg.

Bárkinek eszébe juthat más, általa kifogásolt, vagy épp preferált, nevetségesnek vagy csodálatosnak tartott nevek által alkotott csoport is, nekem most ennyire futotta, remélem azért sikerült érzékeltetnem, hogy minden egyes nevet lehet dicsőíteni és leszólni is, mert minden egyes név van akinek tetszik valamiért, van akinek meg nem tetszik valamiért. Természetesen én csak a jóízlés határain belül lévő nevekről írtam, mondjuk egy Donald Tóbiás már nekem is furcsa lenne, mert mint írtam, nem kell segédkezet nyújtanunk a gyerekeknek hogy gúnynevet találjanak a saját gyermekünknek, de egy biztos: egy Misel éppúgy lehet szép kislány, mint csúnya, egy Kevin éppúgy lehet jó tanuló, mint rossz, de egy Ábel is lehet égetnivalóan rossz vagy épp mintagyerek. Erzsébet baba is lehet kamaszkorában az osztály megmenőbb csaja, de Dzsennifer is lehet majd teljesen visszahúzódó és csendes lány. A nevet azért adod, mert tetszik Neked és a kicsi apukájának, mert szereted valamiért azt a adott nevet. Egy név, bármennyire is mondják ezt az okosok, nem dönt el előre semmit! Ismerek egy név alatt öt különböző embert, mindegyiknek más jelleme, más sorsa, más életszínvonala van. Nevezd bárhogyan is a gyermekedet, ugyanolyan lesz, mint ember, mintha bármilyen más nevet választottál volna neki, ez egészen biztos. És ha valakinek az a név nem tetszett, ha ismerős az illető, majd megszokja és megszereti, ha onnantól a gyermeked jut majd róla eszébe, ha meg idegen az illető: most őszintén, nem mindegy, mit gondol?

 Megszámlálhatatlanul sok anyukától hallottam és olvastam, hogy milyen büszke arra, hogy fájdalommal szült. Büszke, mert valóban érezhette a szülés minden rezdülését, és mert igazán megdolgozott a baba világrajöveteléért. Volt olyan fórum, ahol annyira piedesztálra emelte magát egy „fájdalmasan” szülő anyuka amiért nem kért csillapítást, hogy nem bírtam szó nélkül és megkérdeztem: szerinte tehát, aki fájdalomcsillapítást kér, már nem is szenvedett annyit a babáért, és nem is lehet annyira büszke? A válasz meglepő és elszomorító volt: nem, ugyanis puhány nő kér csak csillapítást. Az erős nő kibírja, amit ki kell. Mélységesen felháborított, nem az, ahogyan ő döntött, hiszen minden anya más, hanem az, hogy másokat bírált, amiért nem hozzá hasonlóan döntöttek.

 Leszögeznék valamit, ami talán meglep valakit, de azért sokakat biztosan nem: nem csak minden kismama más, de minden szülés is más! Van, amelyik olyan gyorsan zajlik le, hogy az ember fel sem ocsúdik, és már ott nyöszörög a kis magzatmázas cukorfalat, azonban egy húsz órás, kimerítő vajúdás esetében már igencsak felmerül a gondolat: ha nem kérek csillapítást, csakazértsem, akkor én most hős vagyok, vagy hülye? Azt gondolom, az embernek, ha fáj a foga, elmegy a fogorvoshoz, és ha ki kell húzni, a világ legtermészetesebb dolga a fájdalom csillapítása a művelet közben, de attól az még igenis foghúzás. Miért kellene a mellemet verve összeszorított foggal (képletesen persze, mert a fogdoki épp közöttük nyúlkál) tűrnöm valamit, ami a XXI. században már egyáltalán nem kellene tűrnöm, hiszen VAN RÁ MEGOLDÁS? Az emberek feltalálnak valami hasznos dolgot, mi pedig használjuk. Így volt ez a kézi mosás helyett a mosógéppel, vagy a töltőtollas körmölés helyett a számítógéppel is. De mondhatnám példának azt is, hogy a szülés tényét sem füstjelekkel hozzuk a rokonok tudomására, hanem telefonálunk, mert van telefon. Én személy szerint áldom a nevét annak, aki az epidurális érzéstelenítést kitalálta, de más talán annak a nevét, aki valamelyik másik fajta fájdalomcsillapítást találta ki.

 A szülési fájdalmak csillapítása nem kötelező dolog. Ez vitathatatlan, mint ahogyan az is, hogy mindenkinek szíve joga eldönteni, kéri-e. A baj azonban ott van, ha lenézzük azt, aki máshogyan döntött, vagy éppen egyenesen idiótának tartjuk érte. Leszögezném, én nem tartom sültbolondnak azt, aki nem kér, pusztán úgy gondolom, ha valaki már a falat kaparja fájdalmában, és még mindig nem kér, mert természetesen akar szülni, tudnia kell, attól még természetes lesz a szülés, mert kevesebb fájdalmat érez! Igen, így igaz, a szülés attól még ugyanolyan szép és természetes, csak épp kevesebb fájdalommal jár. Hát olyan borzasztóan hangzik ez? Ma este olvastam egy nemrég szült édesanya véleményét, hogy tulajdonképpen ő iszonyúan megbánta, hogy nem élt az orvosok kínálta lehetőséggel, ugyanis a szülését olyannyira természetesnek akarta, hogy az egészből nem is emlékszik semmire, csak az iszonyatos fájdalomra. A másodikat már csillapítással fogja szülni, mert megértette, saját bőrén tapasztalta, hogy mivel napjainkban már teljesen természetes a fájdalom csillapítása (legyen az fejfájás, vagy fogfájás, műtét vagy a szülés), hogy az érzéstelenítéssel történt szülés is természetes!

Magának a csillapításnak van több módja is, a helyi, az epidurális, a spinális, gáz, stb., de mivel nem orvosi könyvről van szó, a részletekbe nem mennék bele, inkább pár dolgot tanácsolnék a magam és olvasott-hallott édesanyák bőrén tapasztalva, csokorba szedve, hogy a döntés kicsit könnyebb legyen szülés előtt állóknak, és az empátia-méter kicsit magasabb legyen szülés után állóknak (leginkább a legérdekesebb módszer, az EDA körül kihegyezve):

• egy kismama kérdésére (kérjen-e epidurált) ez volt egy pár hete szült anyuka válasza: ne kérj, kibírod, mindent a babáért! Én ebben azt nem értettem, hogy miért lenne a baba érdeke, hogy az édesanyjának nagyon fájjon a világra jövetele? Ugyanis fáj, hát ez kétségtelen, tehát a csillapítás bármely módjának első és egyik legnagyszerűbb pozitívuma, hogy csökkenti a fájdalmat, és sokkal, de sokkal könnyebb a szülésre koncentrálni tiszta fejjel.
• Azonban vannak, akiknek hatalmas fájdalomtűrő képességük van, és érezni akarják az összes összehúzódást, mert nekik ez jó. Ha nem érzed szülés közben a fájdalmat kibírhatatlannak, nem kell kérned.
• Ha kérsz, és kapsz, kicsit fel tudsz lélegezni, újabb energia-tartalékokat előszedni, azaz erőt gyűjteni a következő összehúzódásra, vagy nyomásra. Nekem erre hatalmas szükségem volt, mert nem vagyok egy, hogy is mondjam: G.I. Jane, ami az általános erőnlétemet illeti.
• Vannak nők, akiknek pont a fájdalom érzete ad elég adrenalin-löketet arra, hogy végigcsinálja „egy szuszra”, nincs igénye kifújni magát.
• Beszéltem anyukával, akinek az EDA óta fáj a dereka egy pontban. Ilyen is van, hazugság lenne azt állítani, hogy nem létezik. Nekem nincs ilyen problémám, de van akinél fennáll ez a gond.
• Azonban: ha már az orvostudomány kitalált egy olyan nagyszerű dolgot, hogy kevesebb fájdalommal szüljünk, ergo jobban tudjunk koncentrálni magára a szülésre, miért ne éljünk vele? Nem puhányság, csak józan ész. Ha csökkenthetünk fizikai fájdalmainkon, miért ne tennénk?
• Felgyorsíthatja a szülés folyamatát, a tágulást is segítheti. Nálam bevált. Kilenc órányi szülésem első 7 órája volt az a szakasz, amikor még nem kaptam meg, a további kettő pedig az EDA után történt. Pár ujjnyinál megkaptam, akkor gyorsultak be az események.
• Akadnak azonban nők, akiknél nem használ. Valóban megtörténhet, hogy úgy érzed, nem használ, mert így is irtózatosan fáj…azonban, honnan tudod, hogy ha nem kaptál volna, nem fájna MÉG JOBBAN?
• Nálam speciel a gátseb varrásnál is óriási pozitívum volt, hogy nem éreztem semmit, csak a babában gyönyörködtem, fájdalom nélkül. Van, aki természetesen azt mondja, ha már ott a baba, úgysem érdekli semmi más….hát nem tudom, szerintem nekem kicsit rontotta volna az összképet, ha közben érzem ahogyan egy tűvel hímeznek a hátsó felemen.

Talán sokan azért nem kérnek EDÁT, mert félnek tőle. Mert nem tudják a dolog mibenlétét, félnek hogy gerinc közelében tű, hát az nem jelent jót. Akadnak tehát érvek és ellenérvek, mégis azt gondolom, nem szabad pusztán a félelmeink alapján dönteni, mert ha a félelem vezérel egy számunkra idegen dologtól, ezen könnyen segíthetünk: kérdezzük meg az orvosunkat! Ne idegeneket az interneten, hiszen az biztos, hogy lesz ilyen vélemény, meg olyan is, némelyik majd igazolja félelmeinket, némelyik meg megcáfolja. Lesz olyan, amelyik újabb, eddig nem gondolt kételyeket ébreszt és lesz olyan, amely kicsit megnyugtat majd, de az a bizonyos bogár, ami a fülünkben ül, ott marad. Nem anyukáktól kell kérdezni, hogy a  TE szülésed hogyan zajlódjon le, hanem arra gondolni, mivel minden szülés más, majd a sors eldönti – és a helyzet természetesen – hogy kell-e kérned gyógyszeres segítséget, vagy sem. Hiszen ez a dologban a jó, hogy NEM kell előre döntened, és el kell hinned, NEM leszel attól sem több, sem kevesebb hogy kérted-e vagy sem.

Végezetül álljon itt egy ostoba érv a „fájdalmas” szülés mellett, az érzéstelenítés ellen: „Nagyanyáink is azzal szültek és nem haltak bele.” – csodás. Nekik fájt, fájjon nekünk is, végülis nem halunk bele. Hiába tart az orvostudomány ott, ahol tart, ne haladjunk vele.

Nem hiszem, hogy csak az éli át a szülést, akinek baromira fáj. Ugyanis a szülés érzése nem a fájdalom, hanem az, hogy életet adsz. És azt már pedig akkor is adsz, ha közben nem fáj. Azt hiszem, ez a dolog kulcsa: fel kell ismerni mindenkinek azt, hogy a szülés nem attól igazi és csodás, hogy fájt-e vagy sem. Hiszen a szüléssel nem a fájdalmat ünnepeljük, nem annak örülünk, hanem a csecsemőnknek, akit kilenc hónapja (gondolatban pedig talán már sokkal régebben) vártunk. Maga a szülés a nagy dolog az egészben, nem a fájdalom!

Nem azért vagy erős és kemény nő, mert fájt a szülés, hanem azért vagy erős és kemény és nagyszerű nő, mert szültél!

 A legtöbb nő (nem írom, hogy minden nő, mert az nem volt igaz) a természetes szülést (a hüvelyi szülés kifejezés a hivatalos, de én nem szeretem így használni) álmodja meg magának akkora, amikor eljön a pillanat, hogy a baba világra kíván jönni. Azonban ez nem ennyire egyszerű, ugyanis akadnak olyan tényezők, amelyek szükségessé teszik a császáros megoldást. Sajnos azonban, lépten-nyomon akadnak anyák, akik úgy gondolják, ha nem természetesen „nyomtad ki” azt a gyereket, akkor az már nem is a Te érdemed, hogy egyáltalán megszületett, legbántóbb esetben: nem is vagy igazi anya. Nem tudom, én erre az egészre azt mondom, baromira mindegy, mármint az anyaság szempontjából. Legjobb barátnőm császárral szült, én természetesen. Mindketten tizenvalahány órát vajúdtunk, maga a baba kibújása pedig mindkettőnknél a szülés legrövidebb része volt, kibújtak a babák, csak épp az egyik egy kicsi, a másik meg egy kicsit nagyobb lyukon, nem kell ezt túlmisztifikálni. Nem hinném, hogy egyik szülés pusztán ETTŐL lett volna könnyebb, vagy nehezebb. Hogy miért, azt is lehet két oldalról közelíteni:

• a természetes szülésben az a könnyebb, hogy nincs utána vágás a hason, de az a nehezebb, hogy lehet utána vágás egyéb helyen, amitől ülni cseppet sem kellemes.
• a császáros szülésnél az a könnyebb, hogy nincs gátseb, de az a nehezebb, hogy van seb a hason.

Hát, kinek ez, kinek az fáj jobban, egy biztos: anya lesz mindkét úton szülő nő, tehát szerintem:

az anyaság lyuk-független dolog!

A császáros szülés lehet programozott, ennek is megvan az előnye és hátránya is: tudod hogy mikor születik a baba, tehát nincs az „édes magzatvízelfolyásos meglepetés” és izgalommal teli várakozás, azonban fel tudsz készülni rá lelkileg, és nem a céges vacsi közepén úsztatod el a széked.  A hirtelensült császár, azaz, amikor szülés közben derül ki, hogy ez a baba azon a lyukon bizony nem fog tudni kijönni, vágni kell tehát egy számára könnyebb utat, nem a kismama döntése, tehát ezért megszólni valakit egyenesen elítélendő dolog.

 Internetes honlapon egy édesanya feltett egy olyan kérdést, miszerint a császár is szülés? Tette ezt azon okból kifolyólag, hogy szülése óta is bántja, hogy gyermeke nem természetes úton jött világra. Olvastam hideget, meleget, a fontos azonban az, hogy olyan válasz is érkezett, amelyben egy speciális esetről írt az anyuka, miszerint ha nem császározzák meg, bekövetkezhetett volna a legrosszabb. A császármetszés nem sajnálni való, vagy szégyenletes dolog, hanem sok esetben mentőöv, életet menthet. Mindenesetre elgondolkodtató, vajon ki okolható azért, hogy édesanyák szégyellik a szülésüket, mert császárral kellett végződnie. A válasz erre is megvan, nem vagyok büszke rá, de maguk az anyukák. Azok, akik szerint a császár nem szülés, hiszen nem kellett megszenvednie a császározott anyukának. Ilyenkor érdemes lenne belegondolni abba, hogy miért is ne lehetne szenvedésnek hívni egy komoly hasi műtétet, amikor átvágták a hasfalat, mire bejutnak a babához, majd összevarrják éppúgy, mint a gátsebet. Milyen lehet utána felállni, tüsszenteni, szoptatni? Van akinek könnyebb persze, nem egyforma a fájdalomküszöb az embereknél, de az biztos, hogy nem egy élményvasút.

 Vannak persze valóban, akik azt írták az említett honlapon, hogy egy héttel utána már szaladgáltak, mert hogy náluk vajúdás sem volt, de ettől rosszabb anyák lennének, a szülés és a születés ténye ettől már nem is nyomna annyit a latban? Nem, ez megint csak egy rosszul elterjedt (elterjesztett) beidegződés, hogy csak a hüvelyi szülés a normális szülés. Nos, az én véleményem az, az egyszerű ember egyetért ezzel, aki pedig kicsit is többre tartja magát ennél az egysíkú meglátásnál, annak nem a szülés MÓDJA, hanem a születés TÉNYE adja meg az egész esemény semmihez sem foghatóságát.

 A kórház, természetesen. Napjainkban ugyanis elterjedt a „bababarát kórház” kifejezés, amelyet „rooming-in” néven is ismerünk, és amely anyáink, nagyanyáink számára még ismeretlen volt. Abban az időben megvolt a tipikus szülészeti forma, szülés után a friss anyukák a szobáikba kerültek, a babák pedig éjjelente (és általában napközben is, szoptatás kivételével) a csecsemőosztályon húzták a pónibőrt. Persze biztosan minden kórháznak megvoltak a saját belső szabályaik, amik akár eltéréseket is mutathattak egymáshoz képest, ám a rendszer hellyel-közzel ugyanaz volt: a babákat háromóránként odavitték a csecsemős nővérkék az anyukáikhoz szoptatás céljából, majd visszavitték őket a kis „gyűjtőhelyükre”, az üvegfalas csecsemőosztályra, hogy az anyukák pihenhessenek. Éjjelente, nagy melegben és szükség esetén (például nem indult be a tejtermelés, vagy kevésnek bizonyult a anyatej egy-egy babánál) teáztatták a piciket, netán vizet adtak nekik. A „rooming-in” ezzel szemben annyit tesz, hogy a baba a szülés utáni első éjszakát leszámítva odaköltözik anyukájához a maradék kórházi napokra. Az édesanya szoptatja, gondozza, szeretgeti, egyedül az esti fürdetés és az orvosi vizsgálatok idejére viszik el a babát.

 Ma egyre több kórház veszi fel a „bababarát” címkét, amit sok anyukánál talál örömteli fogadtatásra, azonban vannak anyukák, akiknél nem éppen bababarátra sikeredett a dolog a modern rendszer keretében. Sőt, mamabarátra sem. Nézzük meg, miket hozhatunk fel a két rendszer mellett, és ellen, édesanyák tapasztalatai alapján, és – engedjétek meg – saját tapasztalataim alapján.

 A rooming-in rendszer nagyszerű, mert:

• egész végig Veled lehet a baba, tanulmányozhatod, megismerheted minden rezdülését, megismerhetitek egymást
• egyedül döntheted el, mikor szoptatod, öltözteted, hogyan altatod, de ha kell segítség, meg is kérheted a csecsemősöket arra, mutassák meg, legközelebb már tudni fogod
• mire hazamész, belejössz a baba gondozásába, nem otthon kell elkezdened megtanulni pelenkázni, fürdetni
• az igény szerinti szoptatás sokak szerint a lehető legjobb szoptatási módszer, mind a baba, mind a tejtermelés okán

A rooming-in rendszer nem mondható baba-, vagy mamabarátnak, mert:

• ha nincs tejed, a baba sok kórházban nem kap mást, azt mondják: „az előtej épp elég neki”.
• mivel egyre inkább elterjedt, hogy a babát nem a csecsemőosztályon tartják, sajnos bizonyos kórházakban nem szívesen veszik be akkor sem, ha rosszul érzed magad, fáradt vagy, vagy zuhanyozni mennél. Az indok: „Anyuka, és otthon mit fog csinálni ilyenkor, hova adja be?”
• ha pedig pusztán azért adnád be, hogy aludj egyet, mert 20 órája nem aludtál az állandóan síró baba miatt: „Anyuka drága, ilyen az anyaság!”
• friss sebbel, császár után pedig (ami ugyebár egy hasi műtét, konkrétan) nem biztos, hogy a legjobb eljárás az, ha szülésed másnap hajnalán odaadják a babát, hogy: „Innentől a magáé, jó babázást!”

 Ebben az új rendszerben az a jobb, hogy tapasztaltabban érkezik haza az édesanya a friss babával, a régi rendszer előnye pedig az, hogy kipihenten, energikusan érkezik haza az édesanya a csecsemővel. Rengeteget olvasgattam bababarát címkével ellátott kórházakról, mik az anyukák tapasztalatai, és sajnos azt kell írnom, sokszor elképesztő dolgokat olvastam. A rooming-in rendszerre ugyanis igaz egy másik szó is, amit akár a bevezetés okaként is elkönyvelhet az ember, ha nagyon akar: költséghatékonyság. Ebben a rendszerben ugyanis a babák gondozását nagyrészben nem a nővérek, hanem az anyukák látják el. Magam is megkértem egyszer egy fórumon az anyukákat, írják le a tapasztalataikat a kórházakról, ahol a babákat szülés másnapjától nekik kellett ápolni, „Tanuld magad” módszerrel. Meg lehet persze tanulni a babagondozást is autodidakta módon, de friss vágással, mondjuk egy közel 20 órás vajúdás után lehet, hogy nem a legemberségesebb dolog ezt elvárni a nőktől.

 Egy szó mint száz, az édesanyák egy része – ahogyan várható volt – örül ennek a megoldásnak, mert babázhat egész nap, senki nem veszi el tőle, nem csak háromóránként láthatja, igény szerint szoptathatja, ami a tejtermelésben is segítségére van. Az anyukák egy másik része számára azonban – ahogyan ez is várható volt – a bababarát nem éppen mamabarát. És néha még sajnos bababarátnak sem minősült. 

 Véleményem szerint a megoldás egy köztes rendszer lenne. Ahol az édesanya eldöntheti, hogy érzi-e magát annyira jól, hogy maradéktalanul ellássa a babáját, anélkül, hogy a nővérek a szájukat húznák, amiért az anyuka így döntött. Tudom, talán puhánynak hangzik a dolog, és talán azt gondolják most egyesek, hogy „ugyan, egy anya el tudja látni a babáját bármilyen rosszul is legyen, én is szültem és nekem is fájt, mégis megőrültem volna, ha elveszik tőlem szülés után, milyen anya az, aki azt választja, hogy alhasson a babázás helyett?”. Aki erre a mondatra bőszen bólogat, át kell gondolnia, hogy nem mindenki szülése ugyanolyan, nem mindenki szervezete veszi ugyanolyan könnyen az akadályokat.

 A csecsemős nővérekre mindig azt mondják a kórházakban, hogy ők mindent megmutatnak, csak kérdezni kell, és a babát is beveszik bármikor, csak kérni kell. Ez az elmélet. A gyakorlat azonban – számtalan vélemény alapján – nem ez. Hangsúlyoznám, ez nem feltétlenül az ő hibájuk, ugyanis tudom jól én is, hogy a legtöbb kórházban ki van adva egy irány, kinek hogyan kell végeznie a munkáját. El tudom képzelni, hogy a csecsemősöknek a „nagyon rooming-in” rendszerben működő intézményekben kiadják, hogy csakis végszükség esetén tartsák csak a kicsiket az osztályon, egyébként pedig igenis mondják meg az édesanyáknak, hogy a baba az övé, meg kell tanulnia egyedül ellátni, és ennek megtanulására ez a legjobb módszer. Mutassanak meg alapvető dolgokat, de ennyi az ő munkájuk. Személyesen olvastam olyan történetet édesanyától, akinek egy napos babáját visszavitték igen hamar a nővérek ezzel a mondattal: „Anyuka, csináljon vele valamit, mert mi már nem tudunk”.

 És most hadd osszam én is meg a mi tapasztalatainkat. Elsőként kihangsúlyoznám: velem a nővérek mindig nagyon kedvesek voltak. Mosolyogtak, ha kértem valamit, hogy mutassák meg, megmutatták. Nem rögtön, de mivel sok dolguk van, nem is vártam el, hogy rohanjanak hozzám. Azonban második éjjel Levi már órák óta üvöltött, bekopogtam, hogy tudnának-e segíteni, miért sírhat. A válasz az volt, tegyem mellre. A bababarát és igény szerinti szoptatást pártoló kórházakban ez egyébként olyan, mint az aloe gél, azaz: univerzális válasz minden problémára. Levi bármikor sírt, a válasz mindig ez volt: „Tegye mellre.” (Egyébként vicces, de a videófelvételen, amit apukám készített a kórház folyosóján rólam és a babáról, Levi épp sír, és a mellettem elhaladó nővér foghegyről odaszól: „anyuka, miért nem teszi mellre?” A válaszom ez volt: „Most jöttünk vissza, fél óráig rajta volt”). Azaz tettem, tettem, de sírt. Utoljára már ezt a választ kaptam: „Hát anyuka, az anyaság ilyen.” Pedig nem, azóta megtanultam, nem ez az anyaság.

 Amikor hiába tettem mellre, mégis sírt, odakint akkor voltak a 35-36 fokok, hőségriadó a köbön, gondoltam, talán nem elég neki a tej. A válasz az volt: „Elég lesz az, ekkora babának a 10 gramm elég.” Másnap is, harmadnap is ez volt a válasz, és tudvalevő, hogy az előtejben is rengeteg minden található, ami egy újszülöttnek elég. Csak éppen az újszülöttek sem egyformák. Levinek nem volt elég. A kórházból való hazaérkezésünkkor már gyanús volt, hogy a kicsi csak ordít, ordít, aztán amikor végre elaltattuk, és néztük, ahogy alszik, megsimogattam az arcát. Lázmérőt hoztak a barátok, a kicsi lángolt, száguldottunk a kórházba, a beteg és koraszülött osztályra, ahol 10 perces vizsgálat után kiderült, kiszáradás széle, az égnek hála, hogy észrevettük otthon és bevittük. Nem volt elég a tejem a számára, azért ordított annyira. Éhes volt és szomjas. 5 napot töltöttünk bent, ő infúzióra kötve, kék fény alatt, itatták vízzel, és az égvilágon mindent megtettek azért, hogy egészségesen vihessük haza. Sikerült, beindult a tej, Levi napról napra jobb színt kapott, ugyanis végre jóllakott.

 Azért osztottam meg ezt a tapasztalatot (pedig nagyon vacilláltam, megosszam-e), mert úgy érzem, valamit tenni kell azért, hogy az „anyuka tegye mellre, és különben is, az előtej bőven elég” mondatról napvilágra kerüljön, hogy nem minden babánál, és nem minden esetben igaz. És a gondot pontosan az okozta, hogy egy első babás édesanya, akinek a babája órákig cuppog a mellén, nem biztos, hogy felismeri, hogy a baba nem szopik, a baba csak cumizik. Pedig a szájmozgásán úgy látszott, nagyban falatozik, a szoptatási tanácsadó is megdicsérte, milyen ügyesen szopik a baba. De azt nem tudhattuk, hogy még nem igazán van mit. Utolsó nap lemérték hazamenetel előtt, Levi mennyit szopizott 30 perc alatt, mert úgy látták, sokat fogyott a 3 nap alatt, az volt az a bizonyos 10 gramm. Neki nem volt elég, de ezt én csak ÉREZHETTEM, de tudni nem TUDHATTAM.

 Mindazonáltal hangsúlyoznám, ez az egész NEM a kórház hibája, hanem a tökéletlen rendszer hibája. Hogy természetesnek vesszük, az anyaság olyannyira ösztön, hogy egy fél napja szült anyuka is profi benne, mert annak KELL, hogy legyen. Ösztön, ezzel egyet is értek, csak épp nem abban az értelemben, ahogyan a bababarátnak nevezett 24 órás rooming-in feltételezi. Ugyanis az ösztön bennem nem abban mutatkozott meg, hogy első naptól kezdve tutin pelenkáztam, altattam, szoptattam, hanem abban, hogy észrevettem, baj van. Nálam az anyai ösztön nem alátámasztotta a rooming-in tökéletesnek mondott rendszerét, hanem orvosolta egy nagy hibáját, hogy mindent az igény szerinti szoptatással akarnak orvosolni, ha a baba sír. Ráadásul, én azt gondolom, az, hogy az édesanya szabadon eldönthesse, hogy a háromnapos kórházi tartózkodás alatt mennyi segítségre van szüksége, és ezáltal feltöltődve, erőre kapva lássa el otthon újszülöttjét, olyannyira a baba érdeke, hogy inkább EZ jelenti a bababarát megoldást. Szerintem.

 Bár a babaváró buli ideje még a szülés előtti hónapokra datálódik, mégis most kapott teret a mondani (azaz írni-) valóim között, ha már a vásárlásnál tartunk.

 A babaváró bulit leginkább az amerikai filmekből ismerheti az ember, de nálunk sem idegen már. Sokan szidhatják az eseményt, hogy miért kellett még ezt is átmajmolni a külföldiektől, de legalább annyian tartják kedves, és valljuk be: hasznos szokásnak. Lássuk, miért:

• A babaváró buli megint csak egy más nemzetet majmoló dolog, átvett és erőltetett, miért kellene nekünk is a Valentin-nap, Halloween és egyebek után még ezt is elcsenni?
• Egy ilyen babaváró bulin elég nyilvánvalóan látszik, hogy a kismama csak a babakelengye-listáját akarja pipálgatni a más tárcájából, mert úgyis minden vendég számára egyértelmű, hogy nem illik üres kézzel megjelenni.
• Unalmas és erőltetett, sok nő összejön és beszélgetnek a szülésről, teázgatnak, esznek, és cumisüvegeket meg pelenkákat bontogatnak.
• Semmi értelme, csak felesleges gondolkodást (mit is vegyünk, ami még nincs meg és hasznos?) és kidobott pénzt (úgysem fog az a gyerek a negyedik szundikendővel is aludni) okoz a meghívottaknak.

Igen, sokak számára a babaváró parti valóban erőltetettnek hat, átvettnek és feleslegesnek, hiszen úgyis mindenki visz majd babalátogatóba ajándékot, ezért nem értik, miért kell ilyen direkt módon kérnie a kismamának. Azonban általában (sőt, ideális esetben) ezt az eseményt nem a kismama szervezi magának, hanem a barátai, családtagjai. Nekem is volt, egész terhességem egyik legnagyszerűbb emléke lett. Jó érzés volt, hogy anyukámék és húgom megszerveztek egy ilyen eseményt, a legközelebbi barátaim és nőrokonaim pedig gyermeki örömmel vetették bele magukat a baba születését megtippelő, vagy éppen lufikergető játékba, a gyermekek és nagyszülők egyaránt örömmel játszották a húgomék által kitalált mókás, babával kapcsolatos játékokat. Ha meghívnak egy babaváró bulira, vagy Neked akarnának rendezni egyet, mielőtt húzod a szád a fenti felsorolás miatt, érdemes a lentit is átfutnod, átgondolnod:

• Miért baj, ha átveszünk valamit, ami vidám, aminek örülni lehet, és ami színt hoz a szürke hétköznapokba? Az ünnepek lényege az (lenne), hogy legyen plusz egy nap a 365 között, amit várni lehet, ami meglepetéssel és poénokkal teli, attól függően persze, hogyan töltik el! Az ünnepek mindig, mindig tőlünk függnek!

Itt egyébként kitérnek kicsit a XXI. század generális problémájára, nevezetesen arra, hogy úgy vettem észre, általánosságban divat, sikk lett lenézni, megvetni az ünnepeket. (Bár ez nem kifejezetten baba-mama téma, ám kikívánkozik belőlem.) Persze nem a születésnapokat, ugyanis annak a legtöbb ember örül, hanem a többit, leginkább az átvetteket. Internetes „kutatásaim” azonban azt bizonyították, hogy nem csak az átvett, hanem a nálunk is hagyományos ünnepeket is sokan megvetik, más értelmet adnak nekik, ez elsősorban pedig a korosztályom rákfenéje. A húszas éveikben lévők igen terjedelmes százaléka esetében olvasom kedvenc fórumaimban, oldalaimon, hogy:

• „Utálom a Karácsonyt, csak a pénzről szól”

Erre én mindig csak annyit gondolok, hát igen, akinek arról szól, miért is szeretné? Érdekes, nekem soha nem a pénzről szól, nem a pénzes ajándékokra asszociálok, tehát nekem a 365 nap közül a kedvencem, amióta az eszemet tudom: a december 24. Nálunk családi hagyományai vannak a Karácsonynak, amióta csak vissza tudok emlékezni, kivétel nélkül csodás ünnepekre emlékszem, a várakozás, a meglepetés, a szeretet (tudom, baromi elcsépelten hangzik..) és az az érzés, hogy ezekben a napokban minden más, minden olyan leheletkönnyű és vidám. Mégis, sokaknak (sajnos) erről az ünnepről is csak az jut eszébe, hogy a pénzről szól. Holott egyértelmű: mindenkinek arról szól egy ünnep, amilyenné Ő MAGA TESZI. Ha valaki már novemberben aggódik, miből vegyen ajándékot, mert nincs prémium, kevés a fizu, persze hogy csak erről fog szólni. És itt most természetesen nem azokról a családokról beszélek, akiknél van öt éhes száj és még bejglire sem futja, bár pont az a tapasztalatom, hogy nem az ilyen családok panaszkodnak a „hülye Karácsony” miatt, hanem a húszas, gyermektelen emberek. Pedig ha belegondolnának, hogy azért szól a pénzről meg az ajándékokról a Karácsonyuk, mert ők maguk asszociálnak egyből ezekre erről az ünnepről, talán változtatni tudnának rajta. KI más, ha nem ők maguk? A másik kereszt, amit ilyenkor sokan hordoznak a hátukon az, hogy minden rokon nyúzza hatfelé az embert, hogy ide is menjünk, oda is menjünk, az egész egy nagy rohanás. Pedig ezt is lehetne vidáman nézni, én például kiskorom óta imádtam azt, hogy bármilyen házba is megyünk (nagyik, nagynénik, unokatesók), mindenhol más a karácsonyfa, mindenhol más dalokat énekelnek, mindenhol másmilyen finom sütivel kínálnak. Amikor kamasz lettem, azt szerettem, hogy soha nem unatkoztam. Minden nap megjelent nálunk valaki, vagy mi mentünk, szépen felöltözve a legjobb cuccaimba, mindenki olyan jókedvű volt, hogy még kamaszos „duzzogó korszakom” közepette is sikerült mosolyt csalni az arcomra minden egyes rokonnak. Amióta magam is felnőtt vagyok, azt szeretem, hogy ezekben a napokban egy kicsit megint gyerek lehetek, a szülői házban, anyu utánozhatatlan tejszínes-sonkás burgonyakrémlevesével, és a hajdani nagymamám sütijével, a margarinkrémessel. Sok rokonnal csak ekkor találkozunk, pedig jó velük beszélgetni, együtt nevetni, sztorizni a gyerekkori történetekről és régi Karácsonyokról. Aztán pedig megéltem életem első kisbabás Karácsonyát, Levi kemény négy és fél hónapos Szopibaba volt, izgalmas volt, hogy mit szól a fához, a színes gömbökhöz, idén pedig még izgalmasabb lesz, hogy milyen lesz újra visszaélni azokat a Karácsonyokat, amikor még kisgyerek volt a háznál. Kicsit hosszúra eresztettem a dolgot, de a lényeg remélem kivehető volt: ha nem csak a rosszat keressük az ünnepekben, nem is csak a rossz fog róluk az eszünkbe jutni! És itt kanyarodnék vissza a babaváró bulira.

• Nem a kismama ünnepeltetni magát és ajándékoztatja magát, hiszen egyrészt nem ő rendezi magának, hanem a szerettei, másrészt, mivel babalátogató esetén úgyis mindenki visz valami apróságot a gyerkőcnek, miért is ne lehetne ezeket az ajándékokat egy ilyen esemény keretében átadni?
• Miért lenne unalmas? A barátaiddal és rokonaiddal „kell” eltöltened egy, Rólad és kisbabádról (illetve ha nem az anyuka vagy, hanem meghívott, akkor feltehetőleg szintén örül az ember, hogy a barátnőjéről és születendő gyermekéről) szóló délutánt, tortával, esetleg vicces játékokkal. Úgyis csak olyanokat hív meg az ember, akikről tudja, a kismama szeretné őket ott látni.
• Érdemes a kismama közeli hozzátartozóitól listát kérni, mi az, ami még nincs meg, hogy ne legyen öt cumi és kilenc alvóskendő. Kisbabának mindenki szívesen vásárol, kismamának pedig mindenki szívesen okoz örömet, miért okozhatna tehát bárkinek gondot egy efféle összejövetel?

Látjuk tehát, van a dolognak negatív és pozitív bírálata is, a fontos az: a kismama mit szeretne. Ha visszahúzódó lény, akinek ráadásul kijutott az utolsó hónapokra hogy a vizes lába mellett hol a dereka szakad le, hogy a hasmars jön rá (babavárót az utolsó időben szoktak tartani), lehet hogy nem örül neki, ám még ez sem garancia erre, mert sok esetben legyen az ember lánya bármilyen visszahúzódó vagy fizikailag nehézkes, azért annak csak örül hogy gondolnak rá és egy teljes délutánt Rá és babájára szánnak. Ha pedig egyértelműen társasági kismamáról van szó, telitalálat megszervezni neki egy gólyapartit, kék vagy rózsaszín tortával, babás ajándékokkal, alkoholmentes koktélokkal. Nekem egy életre szóló élményt adott, de tiszteletben kell tartani azt is, ha az adott kismama számára csak púp a hátán, ugyanis itt is evidens, hogy nem vagyunk egyformák. Mielőtt megrendeznéd kismama barátnődnek (tesódnak, stb.), ha nem vagy biztos benne, hogy örülne neki, puhatold ki ügyesen, de én azt gondolom, hacsak nem fanatikus ünnepgyűlölővel van dolgod, boldoggá teszed vele!

 Már elhangzott, hogy mindenki a legjobbat szeretné a gyermekének, ez természetes. De mi is a legjobb? Mert bármilyen hihetetlen, még ez is relatív fogalom! A legjobb a legdrágább? Vagy az adott dolog mondjuk nem a minősége, hanem az üzlet bérleti díja miatt olyan kerül olyan veszettül sokba? Utána lehet olvasni minden terméknek, vannak tesztek, minőségügyi besorolások, szabványoknak való megfelelési ráták, melyek segítségünkre lehetnek a döntés során, legyen szó babakocsiról, etetőszékről vagy formabedobós játékról. Szerintem szedjük külön a használati tárgyakat és a játékokat, ruhákat, mert nem ugyanazon szempontok szerint döntünk a megvásárlásukról.

A biztonságot igénylő tárgyak

Ezeknek a dolgoknak az esetében a megfelelő minőség elengedhetetlen, de itt is van határ, akár a pénztárca, akár a józan ész. Lehet ugyanis kapni megfelelő minőségű és besorolású multifunkciós babakocsit nyolcvan ezerért is, akkor teljesen felesleges száznyolcvanért megvenni, csak mert cumisüvegtartó és hinta-funkció is van rajta. Én itt az arany középút híve vagyok (persze jó kérdés, hogy kinek mit is jelent az arany középút), számomra ez annyit tesz, hogy nem vásárolom meg a zörgő, ránézésre-szétesik babakocsit, de nem is kell a legújabb dizájnnal ellátott háromszáz ezres csodajárgány, ugyanis ha babaszekérről van szó, határ a csillagos ég, cirka félmillióért is találni egy-egy dizájner által tervezett darabot, de potom ötezer forintért is kínálnak az aukciós oldalakon használtan.

 Nem érdemes pusztán ár alapján dönteni, ugyanis van, amikor csak a nevet kell megfizetned, minőségre viszont jobbat is kapsz, azonban mivel biztonságosnak is kell lennie, azért nem árt egy minősítési besorolásnak utánanézni, mielőtt megveszed a kocsit. Ha multifunkciósat választasz, az jó, mert hosszabb időre tervezhetsz vele, ám ha külön veszi valaki a mózeskocsit, az sem rossz megoldás, mert lehet hogy a sportrészt az életben nem használná, mert mondjuk a babahordozás mellett voksol. A kocsiülés sem feltétlenül létszükség, ha a családban nincs egyetlen darab autó sem, ám nem árt, mert ha valahová taxival kell menned, vagy valaki felajánlja, hogy elvisz, leveheted a polcról az autósülést. Egyébként az autósülések esetében is lehet (kell) nézni teszteket, besorolásokat, mert az egyik legfontosabb biztonsági cikkről beszélünk a baba esetében! Mindazonáltal, ha a család nem engedheti meg magának, magától értetődő, hogy nem választ egy százezres csodát, ám mindig törekedni kell a pénztárcánkhoz leginkább illő, abból kihozható maximális biztonságra.

 És természetesen nem szabad összekeverni a „mindenből a legjobbat” azzal, hogy „mindenből a legdrágábbat”, mert valóban nem ugyanaz, ismeretségi körben bővelkedek ilyen történetekkel, ahol az olcsóbb bizony minőségibbet takart. Egyébként, ha már autósülésről van szó, most morbid leszek, ezért érzékeny lelkűek hagyják is ki a következő gondolatsort: egy totális nagy ütközéskor majdhogynem mindegy hogy a nyolcvanezres autóscsodában csücsül a gyerek, vagy egy harminc ezres középkategóriásban, azonban egy kisebb ütközésnél a harminc ezres éppúgy megvédi, mint a nyolcvanezres zsiráfos, cumisüvegtartós csoda, DE: a hétezres, törésteszt néküli már nem biztos. Ezért kell megtalálni a középutat a pénztárca – bizonság – józanész tengelyen, ha a legjobbat akarjuk, de nem a legdrágábbat. Egyébként mind babakocsi, mind ülés szempontjából a középkategóriás már teljesen jót jelent, ha annak is nagyon jó, netán kiváló a minősítése. Akkor aztán felesleges az árra menni, hogy minél drágább legyen, mert egy bizonyos összeg felett már valóban csak a márkát fizeted meg, nem a minőséget.

Mielőtt azonban döntesz, és megvan a rá szánt összeg is (legalábbis gondolatban), a gyakorlatias szempontokat is mindenképp gondoljátok át pároddal:

• ha macskaköves utcában laktok, érdemes nagykerekű járművet választani, könnyebb toligászni (tapasztalat…)
• ha liftes házban laktok, vagy gyakran mentek liftes házba, mérjétek le a lift belsejét (nem hülyeség ám, ugyanis én pl. naponta mentem anyuékhoz Levivel, és kényelmesen fellifteztünk a harmadikra kocsistul, Zsoltistul, Pannistul, de a házukban lakó szintén nagyihoz már nem tud babakocsival felmenni a menye, ugyanis az ő kocsijuk nem fér be a liftbe)
• a bolygókerék jó kis találmány, könnyebb vele lavírozni, mert minden irányba forog.
• Nekem szempont volt az is, hogy a fogantyúja ne két külön álló darab legyen, hanem egyetlen darab, ami végigível a kocsin, mert így könnyebb egy kézzel irányítani, ha a másikban szatyor / póráz / nagyobb testvér / kocsiból kikéreszkedő gyerek van.
• Lehet kapni manapság a háromkerekű és négykerekű verziókat is, ez aztán totálisan egyéni ízlés dolga, de ha okos vagy, nem pusztán az alapján döntesz hogy melyik tetszik jobban, hanem kipróbálod az üzletben mindkettőt lavírozni, egy kézzel is! Nekem a háromkerekű esetében nem ment a hátrabillentés egy kézzel (megpróbáltam, mert ha lépcsőn kell feltolnom a kocsit egy kézzel, nem várhatok majd a csodára vagy egy szomszédra, aki segít), mert minduntalan valamelyik oldalra dőlt a kocsi, de akinek nálam jobb az erőnléte vagy egyensúlyérzéke, nála ez nem okozhat gondot. Mindenesetre próbáld ki a lehetséges szituációkat, nem fog az eladó hülyének nézni, elvégre nem egy kistányért veszel, amiből mindegy, hogy eszik a baba, hanem egy nagyobb volumenű beruházásról van szó.

 Apropó, kistányér: van ötszázért is, meg négy ezerért is. Ötszázért egy kiskutya van rajta, négy ezerért már egy sokkal kecsegtető felirat is. Azért én elgondolkodtam, a sokezres babatányér mit produkálhat az áráért, hogy arányban álljon az értékével, megfőzi a babapürét, és feltakarítja etetés után a szétköpködött trutymót? Mindegy, a lényeg, mivel tányérkánál nincs biztonsági tényező, hogy Neked és a pénztárcádnak tetsszen.

 Összefoglalhatjuk: mindenkinek más a drága, és más a fontos. Az egyik család (és fizetés) számára a harminc ezres drága, a másik számára pedig hatvan alatt nem is érdemes nézni mondván az úgyis „gagyi”. De legyen a másik család szeme fényének akármilyen „csóró”, netán „rongyrázdás” (de hát mint tudjuk, ez is szubjektív és nem is mindig jogos!) ülése, kocsija, hordozója, gondolj arra, mielőtt fanyalogsz, netán szóvá teszed: nem mindegy,  elvégre úgysem a Te gyereked ül benne / nem a Te pénzedből vették? Na ugye hogy ugye.

Játékok, ruhák

Játékból, ruhából könnyebb válogatni, ugyanis a biztonság funkcióját nem kell nézni. Nem kell gyakorlatias funkciót sem nézni, mert mint tudjuk, a gyerek úgyis a mobilodat akarja majd, vagy a fakanalat játékeszközként. Amit érdemes nézni mint biztonsági szempont, egyedül az, hogy nincs-e lenyelhető vagy szétrágható része, esetleg éles, szúrós része, de ezt úgyis megnézed, és ez nincs is (általában) összefüggésben az árával. Van rágóka (tökugyanaz a műanyag, neonzöld) név nélkül is négyszáznyolcvanért és van ezerhatszázért is, mert rajta van a felirat, ami azon a négyezre tányérkán is. Innentől Te döntesz, a gyerek úgyis a szájába teszi majd és csócsálja (enyém mondjuk nem, ő a kutyát neveli vele). A formabedobó is lehet FP, de lehet névtelen is, ha a baba megtanul bele dobálni is, nemcsak földhöz vágni, élvezni fogja mindkettőt. Mindazonáltal, ha készségfejlesztő játékot nézünk, érdemes a márkák között szétnézni mert némelyik márka bizonyos készségek fejlesztésére gyártott játékokra szakosodott, amiért jobb többet áldozni. Ettől eltekintve azonban a játékokra is igaz: a „legdrágábbat akarom a gyerekemnek” és a „legjobbat akarom a gyerekemnek” itt sem ugyanaz. Játékok kellenek, én ezt vallom, nekünk is van megszámlálhatatlan plüssünk, lego-nk, bedobósunk, de nem veszek a márkejelzés miatt tízezerért, mert nem látom értelmét. Ugyanakkor: megszólni sem szólnék meg senkit, aki ezt teszi. Mert ha babáról van szó, szemünk fényének esetében sokszor nem nézzük az árcédulát, mert ha rámosolyog arra a bizonyos játékra, néha bizony elgyengülünk, ez bárkivel előfordulhat. 

 A ruha esetében leszögezhetjük: lehet egy gyereket felöltöztetni kétezerből is, de lehet huszonkettőből is. (és most itt nem térnék ki a turkáló kontra vadiúj kérdésére, csak a márkás és névtelen kérdésére) Nézni érdemes az anyag minőségét, hogy ne legyen szúrós, ne legyen könnyen szakadós, allergén, vagy susogós (rohadt idegesítő amikor a gyerek minden mozdulatánál zizeg a játszósgatyája), de ha Neked van kedved, lehetőséged, nézheted azt is, mi épp a bébidivat, és mik a legmenőbb cuccok, ki ne szeretné a kicsinyét a legédesebb, -lehengerlőbb, - angyalibb cuccokban látni? Kisfiamnál itthon elég egy bármilyen melegítő, body, kisgatya, de utcára, vendégségbe én is szívesen ráadom az Adidas bébicipőjét a hozzá való együttessel, de nekem könnyű dolgom, apu márkamániás, évente vesz új ruhát, háromévente cipőt, de akkor az a felsőkategóriás ám. Kisfiamnak is így vásárol, azzal a különbséggel, hogy neki kéthetente teszi ugyanezt, cipő esetében mondjuk kéthavonta. Én magamnak olcsón veszek cipőt, mert hamar megunom és én az inkább több legyen, de olcsóbban híve vagyok. Gyerek esetében azonban hamar cserélődik a ruhatár, és mivel ruhái nagy részét kapjuk ajándékba, lassan sportboltot nyithatnánk babáknak. (A minap belépek a nappaliba a mosogatás végeztével, apukám áll gyerekkel az ölében a babacipős polc előtt, és tanítgatja: „ez a pipás, ez a Nike, ez a csíkos az Adidas, látod, és ez itt a Puma, jól jegyezd meg.” Csak a fejemet csóváltam, hogy ebből úgyis annyit jegyez majd meg, hogy „ezekkel az izékkel jól fejbe lehet vágni a Papát amikor nem épp a Panni kutya lábára ráncigálom őket”)

Tehát: ha ragaszkodsz egy-egy márkához, nincs azzal baj, egy vagány kissrác vagy kiscsaj csuda édes a pici márkás szerelésben, de ne lepődj meg, ha a játszóterezés utáni használatok során pár hét múlva dobhatod ki, mert a legnagyobb márka sem bír huzamosabb ideig ellenállni a homok és víz keverékének, a hintát rugdosó lábaknak vagy a nyuszimotor alatti suhanó aszfaltnak. Ha azonban inkább annak a híve vagy, hogy több legyen, de olcsóbb, az praktikusabb döntés, de akár drága, akár olcsó egy darab, a barackot kiszedni akkor is csak ecetes ollóval tudod majd.

 A baj ott kezdődik (és abból táplálkozik), ha mások megszólnak, amiért a gyereked mindig márkás, vagy mindig no name ruhákban van, de tudod ez olyan, mint a turkálós – vadiúj dolog, aki elkötelezte magát az egyik elv mellett, annak úgyis szúrja majd a szemét ha a Te esetedben a másik elv van használatban. Ha Rád ez a megállapítás nem igaz, büszke lehetsz magadra, mert a saját gyermeked ruházkodásával foglalkozol, nem a másikéval. Engem nem érdekel hogy a homokozóban ücsörgő kisfiún Nike szabadidőruha van-e vagy „kínai”, a lényeg hogy ne szórják egymás szemébe a homokot. Az sem érdekel, a bölcsiben a legújabb kislányon Zara Baby ruha van-e, amíg az anyukája nem nézi ki a többi anyukát amiatt, mert az ő gyerekükön nincs. De én egyébként azt látom, hogy akik nem vásárolnak márkás (vagy épp új) cuccot a gyerkőcüknek, éppolyan arrogánsan és lekezelően tudnak bánni a márkás (vagy épp új) ruházatot viselő anyukákkal (a hátuk mögött meg pláne), mint néha fordítva. Megfigyeltem internetes fórum-böngészések közepette, napjainkban szinte ciki lett drága ruhát adni a gyerekre, mert rongyrázósnak néznek egyből. Persze igaz, a VALÓBAN rongyrázó anyukák (mert van ilyen is) meg az olcsó ruhás gyermekek anyukáján köszörülik a nyelvüket, és mindkét tábor a másikat kiáltja ki „bűnbaknak”, miszerint: „Ő kezdte!” Ilyenkor mindig arra kell gondolni, hagyjuk már ezt a kicsúfolást, meg „De ő mondott csúnyát először” egymásra mutogatást meg a gyermekeinknek, mi inkább viselkedjünk felnőtt módjára, akármilyen ruhát adtunk is aznap reggel a gyerekünkre. Mindenki a saját gyerkőcét öltözteti, miért is kellene beleszólni ezért egymást? Nem érdekel, ha a szomszéd mindig bébi Gucciba öltözteti a gyerekét, az enyém nem lenne attól okosabb / jobb / rosszabb / rendesebb / rendetlenebb ha nem tenné. Neked nem lesz attól több pénzed, ha az a másik anyuka kevesebbet költ a gyermeke játékaira és ruházkodására, de kevesebb pénzed sem, ha többet költ rá. Mert a SAJÁT pénzét költi a SAJÁT elvei, ízlése szerint. Nem is beszélve arról, hogy lehet hogy azt az adott Nike pólócskát / kínai pólócskát ajándékba kapta, vagy háromszázért turkálta a kilósban, honnan tudod, mielőtt megszólod, hogy honnan szerzik be a ruháikat és mennyiért?

Ha azonban dicsekszik, kérkedik - persze, ha kérkedik és dicsekszik, kibeszél és lenéz, az más, de a rosszindulatú anyukák ellen nincs gyógymód, ők lesznek, voltak, vannak. Légy felnőttebb, érettebb, hagyd, hadd süllyedjen le egyedül a „bibibíííí” kezdetű játékba. Rosszindulatú anyukákról két örökérvényű mondás jutott eszembe:

„Ne vitatkozz idiótákkal, mert lesüllyedsz a szintjükre és legyőznek a rutinjukkal”, valamint: „A primitív embernek nem lehet megmagyarázni, hogy primitív, úgysem fogja megérteni, mert primitív.” Ennyi.

 Minden édesanya egyik legnagyobb kihívása, ám egyben legörömtelibb pillanata, amikor el lehet menni a gyermeknek VÁSÁROLNI. Ennek az örömnek csak az szabhat gátat, ha nem vagyunk annyira eleresztve, hogy úgy érezhessük, mindent megadhatunk a kicsinek, és persze mindenből a legjobbat adhatjuk meg. Mert ki ne akarná szeme fényének a lehető legjobbat, mindig, mindenből? A kérdés itt is, kinek mi számít a legjobbnak, és mi az, ami valaki szerint már pénzkidobás?

 Nehéz dolog ez, főleg egy ilyen anyagias világban, ahol gyakorlatilag már a levegőért is fizetni kell. És amikor számba vesszük, mi is kell egy gyereknek (főleg ha első), nem kevés nehéz pillanatot okoz a gondolat, hogy honnan is fogjuk mindezt beszerezni anélkül, hogy zaciba kellene csapnunk a dédi antik ékszereit, visszahúzni a nadrágszíjat, visszafogni a telefonálást, az utazást, fogyókúrára a kutyát? Ha valaki szerencsés helyzetben van (mint amilyenben én is), a család és barátok elhalmozzák babás ajándékokkal, nálunk a gyerkőc cuccainak jó hetven százaléka a szüleimtől és tesómtól származik. Nem vártam el, de nagyon jól esett, ők meg olyan típusok, akik inkább esznek egy hétig sajtos tésztát, csak meg tudják venni Levinek azt a Micimackós, háromfunkciós, óvodás korig használható járgányt, csak mert ő ránézett és mosolygott amikor meglátta. Kisfiamnak születése előtt több ruhája volt mint a család többi tagjának együttvéve, pedig mi sem jártunk sosem akármiben. Egyszerűen, az én családomat megfertőzte a „babának vásárolhatnék”, aminek megpróbáltak gátat szabni az anyagi határok, de ezeket mi úgy próbáltuk kijjebb szorítani, hogy inkább zacsisleves meg tejbepapi volt a menü két hétig, csak hadd vegyem már meg a kicsinek azt a cuki kis farmert akkor is, ha a negyedik lesz már a szekrényben ugyanabból a méretből. Azt gondolom, a babának való vásárlás is mindenkinek a maga dolga (kellene, hogy legyen). Mégis, itt is, minden területen véleményekbe, elítélő nézésekbe, hátunk mögött való kibeszélésbe ütközik az ember, és ez kivédhetetlen, mert valakinek az nem tetszik, ha sok mindent veszel a gyerekednek, valakinek az, ha nem sok mindent, valakinek az böki a csőrét, ha újonnan vásárolsz, valakinek meg az, ha használtan. Persze a „sok minden” relatív, de, mint tudjuk, mindenkinek a saját maga által vásárolt dolgok száma és mennyisége a mérce, tehát ha "Te annál kevesebbet vásárolsz a gyerekednek (ruhából, játékból), az túl kevés és szívtelen vagy, ha meg annál többet, az meg túl sok és rázod a rongyot". Itt persze tisztelet a kivételnek, aki nem szokott másokat megszólni (figyelem, a hátuk mögött sem ér!) azért, mert több/kevesebb tárgyi javat juttat a gyermeke birtokába, netán drágábban/olcsóbban.

Babaszoba, használati tárgyak

Ha gyermekünk szobáját szeretnénk berendezni, két lehetőségünk van. Beszerezhetjük a berendezési és használati tárgyakat újonnan, vagy másodkézből. Ha a használt utat választjuk, azon belül is számtalan lehetőségünk van: rokontól, ismerőstől, akinek idősebb gyermeke már nem használja az adott dolgot, internetes oldalakon, fórumokon is kínálnak használt, ám jó állapotú holmikat, de akár a védőnői szolgálat vagy a gyermekorvosi rendelő hirdetései között is találhatunk kiságyat, babaőrt hirdető szórólapot. Járható út még a bababizományi. Ezeknek előnye, hogy olcsóbban jutunk hozzá olyan használati tárgyakhoz, melyeket talán csak pár hónapig használunk, tehát pénztárcakímélő módszer, ha ezt az utat választjuk. A másik lehetséges választás, ha újonnan szerezzük be az új lakó berendezési és használati tárgyait, kiságytól kezdve egészen a mellszívóig (ami inkább az anyuka használati tárgya), itt is lehet olcsón jó holmihoz jutni, ha szerencsések vagyunk, de a határ lehet a csillagos ég is, ha még szerencsésebbek vagyunk, és nem kell árcédulát nézegetnünk. Itt az előny az, hogy csemeténk lesz az első, aki használatba és birtokába veszi a megvásárolt holmikat. Bababútort természetesen saját igény szerint is csináltathatunk, ha valakinek bírja a tárcája, a kisbaba és a lakás igényeinek megfelelő babaszobát alakíthatunk ki. Egy azonban biztos: akár így döntesz, akár úgy, lesznek anyukák (barátok, rokonok, idegenek) akiknek a döntésed szúrni fogja a szemét, mert ő bizony nem így döntött volna. Mikre számíthatsz?

• A használt ágyikó és szekrényke ki tudja, milyen tisztaságú lakásban állt eddig, ki tudja, mennyire takarították, mindenféle baci megbújhatott itt-ott a szegletekben, a tárgyakat pedig (mellszívó, és egyéb fokozott biztonságú higiéniai eszközök) szinte lehetetlen totális mértékben fertőtleníteni, a gyermek különben is mindenből újat érdemel, miért is kezdené kicsi életét másodkézből szerzett cuccokkal, nem a gyereken kell spórolni! Ráadásul ha újonnan veszed, még a tesó idejében is tökéletes állapotban lesz, a használtat pedig már előtted is ki tudja hányan használták..
• Az új ágyikó és szekrényke pénzkidobás, ugyan mitől félnek a használt bútor ellenzői, talán valamelyik polcocskán ücsörög az influenza arra várva, hogy kisbabánk nyakába ugorjon? És a mellszívó meg egyebek? Hiszen úgyis kifőzi és fertőtleníti az ember újonnan is, akkor teljesen mindegy, hogy használták-e előtte vagy sem, ráadásul ki tudja, mi mellett tárolták az üzletben és milyen körülmények között, egész egyszerűen butaság ilyesmiből újat venni, ráadásul lehet, hogy pl. cumisüveget vagy mellszívót nem is fogsz használni, minek tízezreket kidobni rájuk az ablakon?

Látszik, aki valamelyik megoldásban hisz, úgyis csak az egyik véleményt fogja mondani Neked, a másikkal meg hiába védekezel, meg sem fogja hallani. Ez biztos. Még akkor is, ha azt mondja, hááát, lehet benne valami. Mert otthon úgyis elregéli majd a férjének, hogy „Te képzeld a Mari kopott bútort vett annak a szerencsétlen kicsinek……” vagy éppen „Hallod, a Kovácsék megint a rongyot rázzák a méretre csináltatott pelenkázójukkal!” A saját pénztárcáját mindenki maga ismeri, meg a saját igényeit is. És itt nem csak pénztárcáról van szó, hanem meggyőződésről is! Vannak családok, akik megengedhetik maguknak a méretre és színre gyártott, méregdrága import fából gyártatott Micimackó és Kockásfülű Nyúl piknikezik témájú, egyedi díszítésű bababútort is, mégis úgy vallják, inkább pelenkából vesznek majd drágábbat meg bio zöldségesnél rendelik a brokkolit, a pelenkázónak oly mindegy, úgyis csak a szart szedik ki rajta a gyerek alól. Az ágy meg szintén mindegy nekik, ugyanis álmos gyermek bárhol elalszik. Ez mindenkinek meggyőződés kérdése, mi az, amire gondolkodás nélkül költ és mi az, amire kétszer is megszámolja, akár szükséges neki számolgatnia, akár nem. Jó kis támadási felület a pénztárca, de egyrészt nem illik, másrészt értelme sincs a máséban kotorászni. Mindenesetre úgy gondolom, ha valaki a saját szobájára ad, akkor adjon a gyermekéére is, azaz furcsán néz ki egy olyan lakás összképe, ahol a nappaliban a legújabb típusú bőrgarnitúra feszít az antik dohányzóasztallal, azonban a babaszobában szemmel láthatóan kopott, vagy foltos bútorok vannak másodkézből. Erre azért nem árt tehát odafigyelni, de megszólni még egy ilyen lakást sincs joga senkinek, maximum átgondolni, hogy mi ezt így biztosan nem.

 Babaruhák, cipőcskék

Itt is megvan a választási lehetőségünk minden egyes darabnál a kétszáz forintostól a húszezer forintos megoldásig. Itt is megvan a két alappillér a döntésnél: a pénztárca és az elveink. Van, aki megtehetné, hogy a kisbabája már két hetesen a Vogue címlapján szerepeljen mint divatbébi, mégis használtan vadássza a párszázas ajánlatokat, és van, aki két hétig él margarinos kenyéren, hogy a gyermekének megvehesse azt az édes Nike joggingot. Mielőtt bárkit is elítél az ember, érdemes átgondolni az indokokat, és az érvek-ellenérvek csatáját:

• Használtan ruhát venni igénytelenség, hiszen egy kisbaba mindenből a legjobbat érdemli, pláne újszülött korban, én sem szeretem mások levetett gönceit hordani, akkor a gyermekem se tegye. Ki tudja kik (és hányan) hordták előtte, ráadásul ma már Tesco, Auchan, és társaik minden korú picúrok számára kínálnak édesebbnél édesebb, ám teljesen elfogadható áron ruhácskákat.
• Újonnan ruhát venni pénzkidobás, mert egyrészt kinövi két nap alatt, másrészt összekoszolja két perc alatt, nincs ember, aki tisztességgel ruházni tudna egy kisgyereket, hogy közben ne kellene lemondania más dolgokról. Új ruhát venni egyszerűen butaság, hiszen a picik olyan gyorsan nőnek, hogy a használt ruhácskát is maximum kétszer-háromszor ha felvették, ráadásul olyan pici korban nem is nagyon tudnak kárt tenni benne, mégis mi lehet a legnagyobb baj, kimosod és kész.

Az érvek és ellenérvek tárháza kifogyhatatlan, és itt is igaz, hogy a két ellenpólus képviselői soha az életben nem győzik meg egymást arról, hogy az ő érveik bizony súlyosabbak, de mégis minduntalan meg fogják próbálni, csak egy idő után nem egymásnak, hanem harmadik félnek, mintegy kibeszélésképpen. A használt ruhák egyébként származhatnak rokontól, ami teljesen természetes dolog, én is oda fogom adni húgomnak Levi ruháit (természetesen nem az ő számára, hanem majdani gyermeke számára), ami inkább vita tárgyát képezheti, azok a szó szoros értelmében vett turkálók. Mindenekelőtt leszögezem: én nem szeretem a turkálókat. De ez az én véleményem, attól még látom az előnyeit is, olcsók, és sok ruhát, amiket megveszünk a kicsinknek, maximum egyszer adjuk rá, mert bizonyos korban kedden még nagy, szombaton már végig ér benne a lába. Mindazonáltal én magamnak sem veszek használtan ruhát (nem tudom miért, egyszerű belső meggyőződés és kész), a babámnak sem fogok. De aki nem így tesz, az ő döntése, ő legalább nem fogja összeszorított foggal nézni, hogy a rohadt életbe már megint nem jött ki a barack. Dobtam már félre egy használat után sokezres ruhadarabot….nem volt jó érzés. EZ azonban az ÉN meggyőződésem, és elfogadom, ha más nem osztja. Mindenesetre egy dologról azért lebeszélném az anyukákat (tudom, alapjában véve ellenkezik az elveimmel, hogy leírjam, de idekívánkozik): a járni tanuló babákok ún. „első lépés kiscipőjét” mindenképp a Te kisbabád használja először! Végeláthatatlan károkat okozhatunk azzal a döntéssel, hogy használt babacipőben tanítjuk járni a babát, de erről a gyermekorvosotok sokkal többet fog tudni mondani, de azt javasolnám, kérdezzetek inkább meg egy ortopédust. A megrögzött használtruha-vadászok (mert sokan egyébként hobbinak is tartják a kincsvadászatot, legyen szó gyerek, vagy felnőtt ruházatról) számára is átgondolandó tény, hogy a babák kis lába alakul, fejlődik, a talpboltozat az első lépésekkel formálódik, és egy teljesen érintetlen cipőtalpacska ezerszer jobbat tesz majd a kis talpaknak, mint egy kitaposott darab. De mivel nem vagyok orvos, valóban javaslom egy ortopédus felkeresését vagy azért, hogy megtudjátok, miért tanácsolom, amit tanácsolok, vagy azért hogy cáfolatot keressetek rá. (ha ilyet találtok, minden elismerésem)

Használt játékok

 A fáma itt sem szól másról, mint arról a döntésről, érdemes-e a gyerkőcnek újonnan megvenni egy hintalovat (építőkockát, plüssnyulat, rágókát, falepkét, rajztáblát, stb.) tízezerért az üzletben, vagy inkább megrendelni azon a híres oldalon (vagy a másikon) használtan háromezerért. Hiszen fertőtleníteni vagy kimosni ezeket is lehet, és talán a gyerek rá sem fog nézni, akkor legalább nem tízezret dobtunk a kukába.

• Használt játékot venni több értelme van, ugyanis lehet hogy a gyerkőc, akié volt, egyszer a kezébe fogta, aztán annyi, hozzá sem nyúlt többé, ráadásul nyilván itt sem lapul egy bacifiúcska hogy az én babámra ugorjon, vagy ha igen, úgyis megdöglik a Domestosos átmosástól, és valóban, mi a garancia arra, hogy az én gyerekem kettőnél többször veszi majd a kezébe?
• Az új játéknak az én gyermekem az első birtokosa, tehát tutira nem volt még soha lehányva, letüsszentve, szétkarcolva, mert a legjobb fertőtlenítő is csak a bacik 99 százalékát szedi le, jobb félni, mint megijedni. Na meg ne a gyereken spóroljunk már, pláne a plüssállatok lehetnek bacigócok, amihez jó kis influenza-bárányhimlő kombós gyerek bújt és ez ellen a koktél ellen mit sem és a legdrágább mosópor sem. Különben is, ha neten rendelem, mi a garancia, hogy valóban olyan, mint elképzelem, át is verhetnek, és az utánajárás helyett inkább megspórolom az időt és ideget, elmegyek egy játékboltba és megveszem, akkor azt kapom, amiért fizetek.

Mindkettőben van ráció, itt is az elvek döntenek, és/vagy a pénztárca. Egyébként egy jó tipp, ha nem tudná az ember, érdemes-e kifizetni valamit: mi a játékboltokban árgus szemekkel figyelünk, miket les a fiam hosszú percekig, mik után sikongat, mit akar lekapni a polcról. Nem vettünk még zsákbamacskát amióta játékokkal játszik, mert ismerem, tudom, mi érdekli, és tudom, mi tetszik neki a boltban. És bevallom, játékboltokban vásárolok, mindig, mert ez az én meggyőződésem, de ez teljesen egyéni döntés, való igaz, kisfiamnak egy játéka helyett rendelhetnék használtan másik nyolcat, mégis vállalom hogy egyet veszek, de azt újonnan, én így döntöttem, ha Te máshogy döntesz, nem kell szégyenkezned miatta, úgysem fogjátok meggyőzni egymást a másik érv vallójával, ezt el kell fogadni, és kész.

 Egyébként, szerintem a turkálók, bizományik, netes cserebere- és rendelős oldalak olyan szinten tuti jó dolgok, hogy aki esetleg a pénztárca miatt nem vásárol a gyerkőcének új dolgokat, nem kell szégyenkeznie, hiszen kifejezetten divatba jöttek a turkálók és internetes használtcikket kínáló oldalak, nem lehet tudni, ki vásárol használtcikket a pénztárcája, és ki a meggyőződése okán. Többek között ezért (sem) intelligens dolog emiatt bántani egymást. Kedvenc netes kérdésfeltevő-válaszolgató oldalamat olvasgatva sok anyaháborúba futottam már bele, ahol a használtruhát, -játékot, -egyebet vásárlók szerint az új holmikat vásárlók pénzherdáló nagyzoló majmok, a kizárólag újonnan vásárlók szerint pedig a másik oldalon csakis irigykedő csórók állnak. Igen, ilyen éles szavakat és stílust is képesek voltak egyesek megütni egymással szemben, csak hogy érvényt szerezzenek az igazuknak és meggyőzzék egymást, és képesek voltak oldalakon keresztül veszekedni minősíthetetlen stílusban, anélkül, hogy rájöttek volna, a hal úgysem győzi meg a verebet, hogy a vízben sokkal jobb, mint a veréb sem a halat, hogy repülni márpedig sokkal elfogadhatóbb közlekedési mód az úszásnál. Ha érzel Magadban némi empátiát, és/vagy intelligenciát: Te se tedd. Úgysem fogod meggyőzni, még akkor sem, ha van, amiben igazad van, mert az elvekben ez a szép és jó: belénk vannak kódolva, akár velünk születtek, akár belénk nevelték, de egy biztos – a turkálóba járó NEM az ÉN gyermekemnek vesz használtruhát, az új cuccot vásárló pedig NEM az ÉN pénzemet szórja, szóval legyen mindegy, hogy a saját gyereke miben jár, és mennyi értékben.

 Ennek okán azért valamit megemlítek: ha ruhát, játékot, (tehát nem fogyó dolgot, mint például popsitörlő vagy babasampon) viszel ajándékba, azért biztos, ami biztos, legyenek újak. Lehet, hogy SZERINTED pénzkidobás az új babaruha, mert kinövi, leböfögi, stb., de talán az ajándékozott édesanyjának nem ez az elve. Természetesen, ha ezer százalékig tudod, hogy ő maga is használtan vásárol, mert egyezik az elvetek, akkor megbocsájtható, de akkor is szép gesztus vadiúj cuccot ajándékba vinni. Ha nem vagy biztos abban, hogy melyik oldalon is áll, válassz mindenképpen újat, azzal nem lőhetsz mellé. Vannak darabáras turkálók egyébként, ahol egy-egy darab bizony drágább, mint újonnan egy Tesco-ban, a kilósban meg órákig is túrni kell egy-egy normális állapotú holmiért, ezt azért nem árt belekalkulálni. Ez érdekes dolog egyébként, mert én is kaptam egy rakás használt babaruhát (nem rokonbabáé volt, hanem turkálósak) és volt közöttük pár holmi, amiket én is ráadtam Levire, de ez kb. a kapott ruhák 5 százaléka. A szélesebb-mint-hosszabb pulcsik és a most-narancssárga-de-régen-piros-volt kategóriát inkább kimostam, eltettem, talán majd valamikor, valakinek hasznára lesznek majd. Mindenesetre van egy ismerősöm, aki szép és igényes babaruhákat árul (használtan is), tőle nyugodt szívvel választottam néha egy-egy darabot, mert ismerem, és nagyon körültekintően válogatta össze a kínálatát. Tehát egy-egy édes és szép darabért én is feladtam az elveimet, elfogultnak lenni tehát ebben a kérdésben sem érdemes.

 Ha már vásárlásról van szó, a babakelengye összeállítását, megvásárlását kezdetektől övezték bizonyos babonák. Nem könnyű kenyér, mert túl hamar vásárolni mindig rizikós (valóban fütyi az a kis folt, vagy a köldökzsinór egy darabkája tréfálkozik az UH-fotón?) és hát nem mindenki szeretne mindenből sárgát vagy bézst venni, mint uniszex színek, ráadásul, ha túl hamar vásárolunk, később még beleszerethetünk jobba, szebbe. Ezzel szemben ott van az is, hogy túl későre sem érdemes halasztani a vásárlást, mert nagy pocakkal, állandóan mellékhelyiséget keresve nem olyan öröm a vásárolgatás, és ez tény. Először mindig a listát érdemes összeírni, mi is kell a gyereknek, ebben segíthet akár kisgyermekes (nagygyermekes) rokon, barát, védőnő, de az interneten is szuper babakelengye-listák vannak. Nem kell persze ész nélkül, alakítgasd nyugodtan a saját elképzeléseid szerint és persze a józan ész szerint! Mondjuk ha nyáron szülsz, nem kell újszülött bundazsák, hiába sorolja a netes lista, de téli babának sem kell a listázott hat darab 56-os méretű napozó. Listát írni én most nem fogok, azt azonban felsorolnám, miket érdemes végiggondolni mielőtt döntesz a vásárlást IDEJÉRŐL.

• ha túl korán indulnál babakelengyézni:

 Nem tudhatod, fiad vagy lányod lesz, ez egyértelmű. Természetesen jó megoldás a bézs, az almazöld, a sárga, de sok anyuka álmodozik rózsaszín vattacukor babaszobáról a lányának, vagy vagány kék tapétáról a kisfiának. Én azért a túl korán megvásárolt ruhácskákból zöldet, sárgát, narancsot vagy homokszínűt vettem, mert egész egyszerűen NEM tudtam őket otthagyni J Ugyanis legyen bármilyen korán, és legyen szó bármilyen babonáról, amikor szembe jön Veled egy kettőt fizet - négyet vihet kombidressz akció, érdemes kiválasztani pár uniszex darabot.

 Nem csak a nemét, de a méretét sem tudhatod. Én kisfiam 39. héten született (azaz nem volt korababa), de a kis 49 centijével és kicsit több, mint két és fél kilócskájával az 50-es rugi is lógott szegényemen, holott mindenki azt mondta, az 56-os az újszülött méret. (Kivéve apukám, aki az én születésem napján kétségbeesve rohangált szintén 50-es rugdalózókért a kevesebb, mint két és fél kilómra). Vannak babák, akik nem fognak 56-os babaruhát hordani, de sebaj, majd a második, vagy a tesódé.

 Nem árt számolni azzal, hogy minden tizedik percben pisilned kell majd vagy épp hánynod, tehát babaexpo-ra kimenni bátorság és vagányság, azonban ha még csak 8 hetes terhes vagy, amikor megrendezik és babád születéséig már nem lesz több belőle, érdemes mégis kinézni. Ilyen alkalmakon ugyanis igen jól lehet járni, ha szemfüles az ember.

 Lesznek ismerősök (meg ismeretlenek is), akik riogatni fognak mindenféle babonával, ám én ezt sosem értettem: miért történne bármi is azzal a picivel pusztán azért, mert megvettél neki valamit túl korán? És mégis, mit jelent a túl korán? Félidőt? A 8. hónapot? Vagy magát a megszületést? Hiszen ha történhet valami rossz az első harmadban, hát történhet ugyanúgy az utolsó héten is, miért kéne gondolatban valamilyen hónapot választóvíznek gondolni? Egy édesanya csak akkor nyugszik meg, ha a baba kint van, és ölelő karjaival vigyázhat rá a magzatburok helyett! Ne higgy a riogatóknak, higgy a jóakaródnak / sorsnak / Istennek / optimizmusodnak / józan eszednek.

 Előfordulhat, hogy veszel valamit, mert nem bírsz magaddal, pedig nem épp jó ötlet, hiszen tudod, hogy pár hónap múlva jön a bababörze a városotokban és ez a bolt is kiárusít majd. Türelem akciót terem!

 Ha lesz babaváró bulid, a vendégek úgyis elhalmoznak majd mindenfélével, ráérsz utána is vásárolgatni, ami még nincs meg. (később bővebben a gólya-partiról)

• Ha türelmes vagy / babonás vagy / megvárod a nyári (karácsonyi) bónuszt:

Nagy pocakkal vásárolni nehéz, mert sokat kell pisilni, a derekad majd leszakad, a bkv-n (ha nem kocsival mennél) nem engednek már megint leülni. Nincs türelmes a vásárláshoz, mert a kicsi szétrúgja a májad és már megint rád tört az álmosság és a jósló fájás, a vizes vádlid nem bír tartani, és különben is, baromi meleg van a rajtad lévő harminc pluszkiló miatt.

 Nem érdemes túl későre halasztani a babakelengyézést, ugyanis ki tudja nem kell-e bármi miatt (ne kelljen!) korábban kórházba vonulnod, az utolsó hónap meg ugyebár teljesen egészséges terhesség esetén is necces. Egyik nap még zárt méhszáj, másnap meg szülés, ilyen is van. Nem mindenki érzi meg, hogy mennyi van még hátra, kivéve, ha programozott lesz a dolog. Mindenesetre hallottam olyan sztorit, ahol az apuka vásárolgatott meg a gyerkőcnek mindenfélét, mert anyuka babona miatt az utolsó hetekre halasztotta volna a dolgot, azonban a baba úgy döntött, kijön a 37. hét elején – amikor még szobája sem volt!

 Az áruházakban és babaexpókon nem mindig van elérhető (és gyakori) helyen mellékhelyiség, sokszor fullasztó a tömeg, nem tudsz hova leülni, tehát nem egészséges nagyon későre halasztani a dolgot. Csomagot cipelni sem éppen jó érzés a nagy pocakkal, kivéve, ha a férjednek kell, de akkor meg bűntudatod van hogy Te „csak” a kicsit cipeled, ő meg az ágyát, kádját, zenélőforgóját.

  Gondold végig, mikor kellemesebb Neked, és vedd számításba az évszakokat is! Én július közepére voltam kiírva, tudtam tehát, hogy 35 fokban tutira nem akarom az üzleteket járni (ha Te mondjuk januárra vagy kiírva, a csúszós-kopogós-influenzás tél sem a legjobb időszak), ráadásul, ha a baba korábban jönne, lemaradni sem akarok egyetlen kis tulajdonának beszerzéséről sem, azonban mivel én álmodoztam a rózsaszín vagy kék szobácskán, igyekeztem az arany középutat választani. Ez nekem azonban nem a második harmad volt, hanem az, hogy amit megláttam olcsón és ésszerűnek találtam, megvettem akár a második hónapban, de a ruhák zömével azért megvártam a nemének biztosra mondását. Még valami: azt írják a szakkönyvek, a második harmad a legjobb. Na, nálam ez nem jött be. A második harmadban fájt a derekam és iszonyatos görcsöléseim voltak, nem egyszer kellett értem jönnie Zsoltinak vagy Apunak a munkahelyemre, hogy azonnal dokihoz vigyenek soron kívüli ultrahangra, volt ágynyugalmam is. Nekem a harmadik harmad volt a legjobb, legkellemesebb. Tehát még a hónapok számolgatása sem garancia, minden terhesség más, minden kismama máskor érzi a legtöbb energiát a shoppingolásra! A gyermeked számára való shoppingolásnál pedig kevés fontosabb és átgondoltabb vásárlókörút létezik, tehát nem mindegy, mikorra időzíted, milyen fizikai állapotodra hagyod, és milyen hangulatban töltöd el!

 Mert nem mindegy. Legjobb, ha leírom személyes példámat. Amikor terhes lettem, először határtalan öröm szállt meg. Ki tudja miért, de kislánykorom óta rettegtem attól, hogy nekem talán nem lehet majd gyerekem, ezért amikor megláttam a tesztcsíkon a két piros vonalat az egy helyett, egyből magamon kívül lettem az örömtől, hogy több, mint egy évtizedes titkolt félelmem tűnt el nyomtalanul. Miután megtettem első dolgomat (a teszt felett állva felhívtam legeslegjobb barátnőmet, hogy megosszam vele, mint mindent kislánykorunk óta), úrrá lett rajtam egy másik érzés: a félelem. Félelem a felelősségtől, hogy már felelős lettem egy másik életért is, mert bár meg csak félgombostűnyi lehet, de élet, ez kétségtelen. A gyermek megóvása, gondos kímélése és a szükségleteire való odafigyelés ugyanis nem a szüléssel kezdődik, hanem itt, ezen a ponton, amikor tudomást szerzel arról, hogy Veled van. Mert most aztán Veled lesz, ez kétségtelen, minden percben, tehát: minden tetted előtt gondolnod kell Rá is. Vitathatatlan, ez kortól, habitustól függetlenül így van, erre tehát minden édesanyának oda kell figyelnie, akár tetszik, akár nem. Mindazonáltal, nyilvánvalóan egy temperamentumosabb, „tökösebb” nő kevésbé vesz vissza, mint egy „parázós”, nyuszibb típusú lány, ezzel nincs baj, mindaddig, amíg nem kezdik el egymást olyan szavakkal bombázni, mint „paramami”, „túlaggódós” vagy éppen „önző” és „felelőtlen”. (természetesen itt is vannak esetek amikor valaki felelőtlen vagy túlparázós, de nyilván nem táncol normális ember pincediszkóban 7 hónapos terhesen bagóval a szájában, de nem is húz kesztyűt otthon ha megsimogatja Pulit, a családkutyát).

 Vissza a személyes tapasztalatomhoz: amikor összeültünk a barátnőimmel, addigra időközben már kiderült, hogy legjobb barátnőm is gyermeket vár, cirka három hónap lesz a kicsik között. Mi ketten egyidősek vagyunk, és körülbelül ugyanolyan habitussal rendelkezünk, azonban én valamiért nem mertem még a busz után futni sem (nem tudom, valami belső dolog meggátolta a baba miatt), barátnőm pedig kijelentette, hogy ő ugyan nem lesz túlaggódós, fog járni továbbra is edzeni. (én addig sem jártam, lusta vagyok, de ő tornázott). Mindenesetre mondtam neki, mielőtt nagy a szája (nem rosszindulatból, csak írásban ez nem jön ki, de ő biztosan emlékszik :) ) várja meg, rajta mit hoz ki a terhesség. Mert ugye: nem egyformák a babák, nem egyformák az anyukák, ebből következik hogy nem egyformák a kismamák. Azaz: minden terhesség más! Egy szó mint száz, szegény az egész első harmadban olyan émelygéssel és Róka Rudival küzdött, hogy nem hogy az edzőterembe nem tette be a lábát, de néhanapján a lakásból ki is alig. Ez sajnos ilyen dolog, mindenki szervezete máshogy reagál, én nem adtam ki kaját, viszont mindent felzabáltam volna. (Hozattam férjemmel rántott húst, mert az ettem volna, de mindjárt hozzon kettőt, mert éhen halok. Hozott, megettem az egyiket, a másodikra már mondanom sem kell, rá sem bírtam nézni. Egy hajnalon meg éppen színes cukormázas fánkokat hordott ki egy srác az egyik kedvenc sorozatomban, ezért elküldtem Zsoltit fánkokért, de minden ízben vegyen ám. Szegény hozott öt darabot a pékségből, de ebből a töltelékesek romlottak voltak, a simák meg szárazak. Az is eszembe jutott most, hogy világ életemben utáltam a gyümölcslevest – mert nem sós és nem csípős, tehát nekem nem is leves – de a munkahelyemen pont az volt az üzemi étteremben, én meg annyira megkívántam hogy aznap otthon főztem vagy öt litert a legnagyobb lábasunkban és el is fogyott két nap alatt. Bezzeg az addigi kedvenc kajámra, a vadas marhára rá sem tudtam nézni egy nagy adag után, és kellett egy teljes év, hogy újra enni vágyjam, azonban amit legjobban sajnálok: terhességem alatt úgy megutáltam a kocsonyát, imádott karácsonyi nassolnivalómat, hogy évekig nem tudtam ránézni.)

 Nem szerettem az olyan összehasonlításokat terhességem alatt, hogy „ugyan, mit aggódsz, én is tornáztam alatta, te túl puhány vagy” vagy a „ne legyél már ilyen paramami, szomszédom is evett halat és nem lett baja”. Meg kell érteni ezt is, hogy mivel minden terhesség más, ezért minden kismamának más esik jól vagy éppen rosszul, más dolgoktól fél, vagy épp mást tart normálisnak. Persze van itt egészséges határ, mondjuk tatárbifszteket kifőzdében nem eszem terhesség első harmadában, de aki azt mondja hogy „Egyél bármit, amit megkívánsz”, végletekben beszél. Ami megint elemi hiba. Mint ahogy az is, ha valaki megbánt egy kismamát azzal, hogy túlféltőnek nevezi. Egy anyának ez a kötelessége: saját akarata, véleménye szerint megóvni a gyermekét mindentől, amitől csak teheti, és ha ez mondjuk nem egyezik a Te módszereddel, véleményeddel, akkor Te csináld máshogy, de mást ne szólj meg! Ez a hiba egyébként megint univerzális, elkövetheti rokon, ismerős, gyermektelen, bárki….a gyermektelen is ledegradálhat Téged, amiért nem eszel valamit, vagy nem mozogsz többet, vagy épp kevesebbet, de a legjobb, ha így reagálod le: „ Nézd, minden anya saját maga tudja, mi a jó a gyermekének, és ez már így van most is, hogy ő még bent van. Nem vagyunk egyformák, ha nem okozok gondot Neked azzal hogy ezt vagy azt nem merem megtenni, akkor légy szíves hagyd rám a döntést.” Hosszú, de kulturált módja a „Ne szólj bele” változatnak. Egyébként erre sincsen univerzális szabály, hogy mit ehet egy kismama, vagy mit tehet. Miért? Mert minden egyes kérdésre 5 orvos legalább két eltérő választ ad. Íme:

 Szolárium terhesen

• Ne tedd, mert vérbőséget okoz, ami első tizenkét hétben vetélést okozHAT, illetve a vége felé járva koraszülést. Ráadásul a bőr ilyenkor érzékenyebb, foltos maradHAT, és a magzatvíz is felmelegedHET.
• Tedd nyugodtan, kéthetente 5 perc nem a világ, ennyi idő alatt nem melegszik fel a víz, és a vérbőség sem juthat arra a szintre, hogy gondot okozzon, a bőr meg nem is biztos, hogy Neked is érzékeny, mindenkinél más.

Tükörtojás, szusi, bifsztek terhesen

• Ne egyél nyers ételeket ezek közül, mert baktérium, meg mindenféle rejtőzHET bennük, beteg lehetsz és a babának is kárt okozHAT.
• Egyél bármit nyugodtan, amit megkívánsz, csak megbízható helyről legyen!

Csípős étel terhesen

• Ne egyél, mert a magzat nem szereti, bejut ám az ő szervezetébe is!
• Egyél, hiszen ő úgysem érez még ízeket!

Szex terhesen

• Ne tedd, mert az orgazmus vérbőséget okozhat, később méhszáj összehúzódást, beindíthatja a szülést.
• Tedd nyugodtan, hiszen nem vagy beteg, csak terhes.

Itt egyébként egy dolog a fontos: mit mond a nőgyógyászod. Ő ismeri a terhességedet, tehát el is tilthat a házasélettől, ha indokoltnak tartja. Ha külön nem hívja fel a figyelmed erre, akkor onnantól rajtatok múlik a döntés.

Cigaretta, alkohol terhesen

• Ne tedd, méreg, koraszülést okozhat a cigaretta, meg mindenféle tüdő- és egyéb károsodást, az alkohol meg szintén, bejut a magzathoz, nem kell már bent is károsítani szerencsétlen gyermeket. Aki nem tudja visszafogni magát a saját gyermeke érdekében sem, nem elég érett még arra, hogy anya legyen!
• Tedd, ugyan, inkább szívj el pár cigit egy nap, minthogy a szervezetedet felborítsa a nikotinmegvonás hirtelensége, az alkoholt meg nyugodtan, csak mértékkel, főleg vörösbort, az jót is tesz a vérképnek.

Ezt is folytathatnám, végkimerülésig. Igazságot tenni azonban totális mértékben, nem lehet. Mert egyik doki ezt mondja, másik meg azt. Hiába olvasunk netes írásokat ezekről, egy átlagos, orvosi diplomával NEM rendelkező anya honnan tudja, kinek hihet? Hol a határ túlpara és egészséges biztonság között? Íme, néhány alapvető jó tanács:

• Higgy a saját orvosodnak! Hozzá jársz terhesgondozásra, ergo megbízol benne. Ki ismerné jobban a várandós szervezetedet, mint ő?
• Amiket kerülj: soha ne találd perdöntő érvnek ezeket: „Én is ettem/megtettem, mégsem lett bajom” – Ugyanis, honnan tudod, hogy azért, mert az adott dolog VALÓBAN nem káros, és nem csak szimplán szerencséje volt az illető anyukának, hogy nem lett baja neki vagy a babának? „Ehetsz bármit amit megkívánsz, hiszen a szervezeted tudja, mi az, ami kárt okoz!” – ez sem igaz, vannak ugyanis állapotos nők, akik egészen furcsa dolgokat kívánnak meg, mint penészes tojás és társaik. A kívánósság sokszor vezethet tévútra.

Tehát a netes közvéleménykutatások helyett (miért is tudná jobban egy vadidegen, vagy akár 20 vadidegen, mi a jó Neked?) kérlek, kérdezd meg orvosodat! (gyógyszerészedet) Mert ő fogja tudni a legjobban, ha valóban jó orvos. Márpedig feltehetően jó, hiszen Te választottad őt. (vagy mégsem? Következő fejezetben visszatérünk….) Egy dolgot itt is leszögezhetünk: vannak aggódósabb kismamák, anyukák, és vannak vagányabbak, de nem szabad (és nem is illik) valakit minősíteni amiatt, ha aggódik. Persze hogy aggódik, Anya lesz, valakinek az anyukája, még jó hogy aggódik, ez a dolga. Az aggódás is egy olyan dolog, amiben minden anya más. Nem kell másokat bántani miatta, csak akkor, és csakis akkor, ha VALÓBAN veszélyezteti a babáját, de az azért több, mint a pohár vörösbor vagy a heti egy aerobic. Azért leszögezem, vannak univerzálisan kerülendő dolgok, ezek listáját érdemes a nőgyógyásztól elkérni, diktálja le, mit kerülj. Én ezt tettem. Nem nevetett ki, örült hogy megkérdeztem, mert ez is a gondoskodás jele. Én nem ettem penészes dolgokat, nyers tojást, nyers halat, nyers húst, de ihattam napi két deci vörösbort (ez a maximum adag belőle), és görcsölésre kis konyakot. Mozogni mértékkel, de a cigarettafüst kerülendő volt. Az én dokimnak egyébként ez volt a jelmondata: „A terhesség nem betegség”, én azonban hozzátettem a saját tagmondatomat is: „de más életmódot igénylő állapot”. Így lett ez a kettő együtt, összekapcsolva az én személyre szabott jeligém terhességem idejére, melyhez tartottam is magam, bárki bármit is mondott.