Görbe tükör Rólunk - Nekünk

Anyai döntések - minden nézőpontból ;)

Anyai döntések - minden nézőpontból ;)

Ti mondtátok - a Háztartásbeli Anyuka

2018. október 09. - Anett0721

De miket is írtatok rá? 

 

  • na, ennek egyszerűen csak büdös a munka
  • őskori gondolkodással bíró, korlátolt nő, aki azt hiszi, amíg a férje vadászik, neki elég csak magokat válogatni és szoptatni…minek harcoltuk ki az emancipációt, ha az ilyenek egész egyszerűen lerombolják?
  • lusta dög. Sokkal könnyebb ugyanis egész nap pelenkázni és babakocsit tologatni, mint keményen dolgozni a megélhetésért, sajnálom a férjét az ilyennek
  • alárendeli magát a férjének, hagyja, hogy a ház ura a tűzhely elé kényszerítse, kizárva a külvilágból
  • buta, mert azt hiszi, jobb a gyereknek anya szoknyája mellett, mint közösségben, vele egykorú gyerekekkel
  • önző, mert ő otthon akar lenni, és ehhez a gyereket használja ürügyként
  • nincs végzettsége, bizonyára nem is ért semmi máshoz a takarításon és pelenkázáson kívül
  • eltartatja magát, hülye az a férfi, aki egy ilyen nőt többre értékel egy szakácsnőnél és egy ágybetétnél
  • nem lehet valami intelligens, ugyanis egy intelligens nőt nem elégíti ki szellemileg az otthonlét, neki kellenek a külső hatások is, ami több, mint a játszóterezés
  • miről tud az ilyen beszélgetni? Hiszen nem érintkezik emberekkel, maximum a postással meg a hentessel.
  • mit fog csinálni, ha kirepül a gyerek? Az ilyennek a gyerek lesz totál önállótlan anyuci kedvence, aztán amikor kirepül, ő meg ott marad, és szétunja az agyát, mert nem veszik fel sehova 55 évesen, nulla tapasztalattal
  • gazdag anyuci, akinek mindene megvan, a férj viszi haza a nagy suskát, ő meg ül otthon, illetve költögeti a gyerekkel séta közben, amit a férj megkeres

NE vegyétek Magatokra! És ne is szidjátok az ellenkező oldalt képviselőket, mert ennek se vége, se hossza. Lehet másként gondolkodni, de beláthatjuk, minden csak nézőpont kérdése.  

 

Ti mondtátok - a Rideg Karrierista

Ha visszaállsz a munkába "idő előtt", (ami relatív, de mindenki magához méri azt, hogy mi a normális), a következőket gondolHATják Rólad a másként döntő édesanyák, felnőttek a tapasztalataim szerint:

  • nem szereti eléggé a gyermekét, amit mi sem bizonyít jobban, mint hogy nem érzi elég jól magát vele, visszamenekül dolgozni
  • nem veszi figyelembe, hogy a gyerkőc megfelelő értelmi és érzelmi fejlődéséhez szükség van legalább három (de lehetőség szerint) több évre az édesanyjával, otthoni környezetben
  • rideg, mert biztos egyetlen könnycseppet sem ejt a bölcsi kapujában utána síró apróság miatt
  • nem érdekli, hogy a gyerek első mondatait nem ő hallja, hanem a gondozónők számolnak be róla neki
  • nem szereti igazán a férjét sem, mert az asszony dolga a családi tűzhely melegének fenntartása, amit egy dolgozó nő nem tud maradéktalanul véghezvinni
  • nem jut a munka mellett elég ideje a kisgyerekre, ez egyértelmű
  • önző, mert a saját sikerei jobban érdeklik, mint a gyermekkel töltött évek
  • buta, mert nem érti meg, hogy az otthon töltött babás, kisgyerekes évek soha nem jönnek vissza 
  • egyáltalán, miért kellene egy nőnek dolgozni? Keresse a férfi a kenyeret, és a nő kutya kötelessége a háromfogásos ebéd és az esti lábmasszázs kell, hogy legyenek
  • minden gyereknek joga van ahhoz, hogy az anyukájukkal nőjenek fel, nem hiába csak 5 éves kortól óvodakötelesek, addig minden gyereknek otthon kéne maradnia az anyukájával
  • biztosan becsúszott gyerek volt, anyuka nem képes átkapcsolni anya-üzemmódba
  • az ilyen nőnek, aki bölcsibe adja a gyereket egy év után, fontosabb a pénzhajhászás, mint maga a gyerek, minek szült egyáltalán?
  • Ez tuti, hogy se főzni, se sütni nem tud, a lakást meg tuti a takarítónő dzsuvázza

Ezt persze nem a szemedbe, csak úgy a hátad mögött, vagy névtelen fórumokon. De miért is alakult ez így? A válasz egyszerű: csak a szokásos.....ha van rajtad sapka, az a baj, ha nincs rajtad sapka, az a baj. Ugyanis a háztartásbeli, vagy főállású édesanyák is megkapják a dolgozó anyáktól, ugorj csak a következő fejezetre!

Rideg Karrierista vs. Lusta HTB

 

 Tudok egy találós kérdést, amelynek nincs megoldása: Mi a jobb, ha sokáig maradsz otthon a picivel, vagy ha nem sokáig? – egyik sem, mert ha bölcsibe teszed, rideg karrierista pénzhajhász vagy, aki minek szült gyereket, ha nem kell neki, ha meg otthon maradsz vele, egy lusta háztartásbeli vagy, akinek semmi motivációja és elvárja, hogy a férje tartsa el. Bármelyik megoldást is választod, lesznek olyanok, akiknek szúrni fogja a szemét. Először is nézzük, milyen okokból marad otthon valaki a gyerkőccel akár négy, öt éves koráig:

  • megteheti, mert a férj jól keres, ezért nem szükséges neki is munkába állnia
  • a baba, később kisgyermek édesanya melletti fejlődését tartja elfogadhatónak, ezért szeretne minél tovább otthon maradni vele
  • szeretnének kistesót minél hamarabb, és arra a talán kicsi időre, amíg össze nem jön (mert ugyebár ezt nem lehet előre tudni, sem kiszámítani), nem látja értelmét újra beállni a mókuskerékbe
  • nem érezte a munkáját igazi hivatásnak, unta, nem szerette, gyakorlatilag a gyermekvállalás a lehető legjobbkor jött
  • számára az anyaság a legjobb hivatás, neki épp elegendőt hoz, ha otthon van, és gyermeket nevel
  • a férj szeretné, ha tartanák a tipikus nemek szerinti szerepek rendjét, azaz ő keres, feleség babázik és minden nap tiszta lakással, meleg étellel várja urát 

Ezen érvek akár együttesen is, különböző kombinációkban adhatnak elég motivációt egy anyukának az otthon maradásra. Aki szeretne is így élni, és az anyagi lehetősége is megvan rá, módfelett szerencsés helyzetben van, a férj is, mert mindig szép a lakás, finom az ebéd, a kicsi pedig édesanyja mellett van egészen óvodaköteles koráig. Most nézzük meg, miért is szeretne / kell valakinek munkába állnia mihamarabb:

  • a férj fizetése nem elég a család normális életvitelére, ez van, akinél a minimum létfenntartási szintet jelenti, van, akinél kicsit többet (azaz kenyérre és a számlákra van pénz, de jó lenne néha moziba is menni, vagy Vidámparkba vinni a gyereket)
  • az édesanya szereti a munkáját, szakmáját, sikerekre vágyik a családi élet terén kívül is
  • úgy gondolja, a gyermeknek bizonyos kor után közösségben a helye, így könnyebb lesz a beilleszkedés és a tanulás is, a saját korosztálya között jobban fejlődik, mint társas lény
  • bármennyire is imádja kicsinyét, az otthonlétet egész egyszerűen nem neki találták ki
  • elítéli, vagy csak szimplán nem ért egyet a szerepek nemek szerinti elosztásával, férfi és nő egyenrangú, tehát a kenyérkeresésből is szeretné kivenni a részét

 Itt is lehetnek különböző kombinációk az érvek között, akár mindegyik igaz lehet egy-egy anyukára nézve.

 Ennél a dolognál tényező lehet döntés előtt külső, és belső kényszer, elv, beállítottság is. Abszolút külső tényező az anyagi helyzet, ami minden egyes család számára más szinten jelent létbiztonságot, és más szinten luxust. Van, akinek egy Túró Rudi is luxus, és van, akinek akkor is „sír a szája”, hogy mennyire fogyóban a kassza, ha abban az évben csak az egyik kocsit sikerült lecserélni és csak a nyári időszakban futotta háromhetes tengerparti nyaralásra. Egyéni dolog, ha valaki úgy érzi, kevés a pénz az általa vágyott életvitelre, el lehet menni dolgozni, és igénybe lehet venni a bölcsődéket. Már persze akkor, ha az illető nem ítéli el ezt az intézményt, mert ilyen is van. Mindenesetre a kicsiknek bizonyos korig jobb, ha édesanyjuk mellett vannak, tehát ha külső tényező nem játszik szerepet a döntésnél ezt azért érdemes figyelembe venni. Ezen kívül ott a belső tényező, azaz az anyagiakon kívül a többi ok, amiket felsoroltam – minden nőnek saját szuverén joga eldönteni, az otthonlétet választja, vagy a munkát. EZ az égvilágon SEMMIT nem fog befolyásolni, ismerek olyan embert, aki bölcsis volt kicsi korától fogva és éppolyan családcentrikus, mint akik 4 éves korukig otthon voltak, illetve ismerek bölcsit kihagyó emberkét, aki épp olyan önálló, mint a többiek, akiket korán közösségbe küldtek, tehát nem ezen múlik, kiből milyen iskolás, vagy milyen felnőtt lesz. Mindenesetre ezen a ponton is végeztem egy kis gyűjtőmunkát, összeszedtem, miket is képesek mondani (írni) egymásra az emberek (ugyanis nem csak az anyukák, hanem külső szemlélők is szeretnek ebben a kérdésben véleményt mondani) a két különböző életvitelt választó anyukákról.

Mindenkinek megvan a maga elmélete, mit szeretne magával kezdeni a gyermek születése után. Amennyiben az anyagi háttér is az adott anyuka döntését indokolja, miért kellene a másik utat választani? Probléma persze adódhat, ha valakinél a „szeretnék” és a „kell” nincsenek egymással köszönőviszonyban. Ilyen helyzet állhat elő, (ami napjainkban nem is hinnénk, milyen gyakori), amikor az anyuka maradna otthon óvodáig, ám a férj keres mondjuk nettó százhúsz-ezer forintot (ami sok család esetében csak egy álomfizetés sajnos), a lakáshitel kóstál hetvenezret, a rezsi pedig ötvenet. Ennyi, elment a százhúsz. Oké, tegyük fel, asszonyka nem csak a huszonkét-ezres gyest kapja, hanem a legmagasabb gyedet, ami  Legyen mondjuk megtakarításuk is, ami huszonöt-ezer havonta, a közös költség tizenkettő. Maradt ötvenhárom-ezer forint. Apuka tankol havi húszezerért. Harminchárom-ezer forint még maradt. Pelenkát is kell venni, ami mondjuk egy hónapra nyolcezer, jó esetben. Még van biztosítás is, telefonszámla, mobil is, mert az is kell apuka munkájához, ám cégest nem kap. A kicsi esetleg tápszeres, de mellé már eszik főzeléket is, de vitamint kap minden nap. Számolja valaki, hol tartunk? Nem számoltam még a bevételi oldalra a tizenkétezer családi pótlékot. Az marad kajára. Jó esetben. Amikor elkezdenénk egy anyuka pénztárcájában turkálni, miért is megy vissza dolgozni olyan hamar és nem képes a gyermekére áldozni azt az isteni három évet (vagy négyet), érdemes belegondolni, hogy talán több oka is van rá, mint az, hogy egy szívtelen dög, aki önző módon beadja egy állami intézménybe a gyerekét ahelyett, hogy vele lenne. Ja, és zárójelben megjegyezném, a jelenleg kapható legmagasabb gyeddel számoltam, aki akarja, végezze el a számolást gyessel is, esetleg egy kicsivel magasabb lakáshitellel, rezsivel. És el lehet végezni a számolást egy idősebb tesóval is.

 Tehát, sok anyukának okoz nagy lelki traumát, bűntudatot, hogy „magára hagyva” gyermekét, visszamegy a taposómalomba, ahelyett, hogy otthon töltené a vissza nem hozható éveket, de a kényszer nagy úr, tehát Kedves Édesanyák, gondoljatok arra, mindenki máshogy teheti meg a családjáért, és gyermekéért a legtöbbet! Van, aki azzal, hogy otthon marad, van, aki azzal, hogy dolgozik! Végül is, az anyaság (egyik) lényege ez, hogy a kicsinek a legjobbat biztosítsuk, és az anyagi biztonság legalább annyira a legjobb, mint a finom ebéd és az anyukával való egész napos játék. Egyébként meg gyerkőc kérdése is, vannak gyerekek, akik kifejezetten jól érzik magukat korabeliek társaságában, tehát, mielőtt hagyjuk, hogy a külvilág fanyalgása és a belső önmarcangolásunk a szomorúság legmélyebb bugyraiba taszítson, gondoljuk át, hogy a bölcsinek épp annyi előnye is van, mint hátránya, ha nem több, legalábbis bizonyos habitusú gyermekek számára!

 Továbbá, Kedves Otthon Lévő Anyukák! (akár mennyi időre is választottátok ezt az utat) – amennyiben megtehetitek, ne érdekeljen tovább a külvilág véleménye. A Ti gyermekeiteket Ti ismeritek legjobban, nyilvánvalóan Neki megfelelően is döntöttetek, amikor úgy határoztatok, nem adjátok be semmilyen intézménybe. Aki eleget foglalkozik a picivel, tanítgatja, elhordja foglalkozásokra és / vagy gyermek társaságba, épp olyan ingerekkel teli élete lesz, mint azoknak a gyerekeknek, akik bölcsibe járnak. Nektek pedig az otthon melegének biztosítása is éppolyan nemes feladat, mint egy sikeres karrier, ugyanis ez a döntés mindig egyéni beállítottság kérdése kell, hogy legyen.

 Végezetül pedig, Kedves Karriert Választó Édesanyák! Nektek sincs a világon semmi szégyenkezni valótok, ugyanis ha adott egy olyan nő, aki háztartást vezet, gyermeket nevel és a hivatásában is sikeres, emberek tucatjai, netán százai ismerik el a munkájának és személyének hasznosságát – nos, előtte nincsenek zárt ajtók az életben, és bármilyen gyerkőc büszke lehet egy ilyen anyukára.

 Ugyanis, ahogy már korábban is mondtam, az általánosítás az egyszerű emberek eszköze, és egy utánozhatatlanul tiszta lakás, utolérhetetlen szakácstudomány, vagy egy sikeres kiküldetés, netán kiváló eredményekkel zárult tárgyalás is lehet éppolyan felemelő és büszkeségre okot adó tény, mint a másik – mind a Ti, mint a családotok számára!

A következő fejezetekben bepillantást kaphatunk arról, hogyan, miként vélekedtek egymásról a két tábor képviselői a különböző babás-mamás fórumokon, és miféle tévhitek keringenek az éterben egymásról.

Akinek mindenre van ideje, és akinek semmire

A Gyeses Anyukák két típusa

 

  • „Te meg ugyan miben fáradtál el?”

 

Másik kedvenc mondat, amit az otthon lévő anyukák nem feltétlenül szeretnek hallani. Aki dolgozik, mert vagy MÉG nem, vagy MÁR nem nevel kisgyerkőcöt, azt gondolja, csak a munka a megerőltető az életben. Akár még édesanyáink, nagymamáink is megkérdezhetik tőlünk a fenti mondatot, mivel ugyanis aranyszabály: idővel minden megszépül. EZ sokszorosan igaz az anyaságra, a gyeses időszakra. 

Biztos vagyok abban, hogy amikor én leszek nagymama, én is azt fogom érezni, amikor a lányom / menyem panaszkodik hogy elfáradt az egész napos babanevelgetésben, hogy ugyan már, hiszen az olyan szép volt, egész nap sétáltam meg ringattam, tejbepapit főztem és mesét mondtam, mi is volt abban a nehéz? Vicces lesz akkor majd elolvasni ezt a könyvet, amelynek lapjai felidézik majd, miért is vezetnek nagyikoromban az érzékeim tévútra ebben a kérdésben. Idővel ugyanis valóban sokszor megszépülnek a dolgok, a gimis problémáimat sem látom már nagynak, ám ha előveszem az akkori levelezéseimet a barátnőimmel (naplót sajnos nem írtam), elgondolkodtató, hogy mennyire csak a jóra meg szépre emlékszem néha az egészből. Azért írtam, hogy ez fokozottan igaz az otthon töltött évekre, mert amikor a főnök ordibál, a túlóra megint sok volt, és olyan édesek a kisbabák, mi sem természetesebb, mint arra gondolni, nem akarok otthonlevő anyukás panaszt hallani, neki akkor is ezerszer könnyebb az élete. És különben is, mit szépítgethet minden egyes múló perc, hónap és év jobban, mint a gyermekeinkkel töltött perceket, amikor olyan, de olyan gyorsan felnőnek? 20, 30, netán 40 év távlatában teljesen természetes, hogy úgy érezheti a nagyi, a dédi, a nagynéni, szomszéd néni, stb., hogy ő sokkal jobban helytállt, és sokkal kevesebbet panaszkodott, pedig sokkal nehezebb dolga volt, mert nem volt sem eldobható pelenka, sem százféle bébiétel és ezek a mai fiatal anyucik különben is olyan puhányok. Nem állítom, hogy nincsenek nők, asszonyok, akik esetében VALÓBAN így történt, de azért érdekes lenne megkérdezni erről az ő édesanyjukat, nagymamájukat, szomszéd nénijüket is J. Mert maximálisan biztos vagyok benne, hogy többségében ŐK is úgy fogják gondolni, hogy ŐK még náluk is jobban helytálltak, és náluk is kevesebbet panaszkodtak. És ahogy már írtam, feltehetőleg mi, mostani friss anyucik is így fogjuk gondolni a magunk nagyi- vagy dédi idejében.

 Még egy kis adalék ehhez a gondolatmenethez: amikor azt hallani idősebb anyukáktól, azaz már felnőttet „nevelő” édesanyáktól, hogy „a mai anyukák egyfolytában a neten lógnak, bezzeg az én időmben még ez nem volt jellemző”, a bosszankodás helyett inkább érdemes kedves mosollyal nyugtázni a mondatot, és arra gondolni: mivel akkor még nem volt internet, ezért abban az időben az Ő gyeses létük alatt ők kötögettek. Meg horgoltak. Meg sütöttek. Magyarán ők is kikapcsolódtak valamivel, csak az a valami még nem volt gépesítve. De akkor is kötögettek volna, ha lett volna számítógép? Ezt már sosem tudjuk meg :)

 Gyermektelen ismerőstől hallani ezt a kezdőmondatot azonban kifejezetten a zsebünkben nem lévő bicskát is élére nyitó, legkevésbé sem baráti érzéseket életre hívó pillanat. Nem tagadom, amikor még fogalmam nem volt, mit jelent gyermeket nevelni, én is irigyeltem a játszótéren futkosó apróság után kocogó anyukát, mert arra gondoltam, hogy míg én épp rohanok az egész napos robot közepette kivenni a csekélyke húsz perces ebédszünetemet, ami arra sem elég, hogy eljussak a kifőzdébe, neki bezzeg az egész napja egy nagy babázás. A napokban láttam a játszótéren egy fiatal irodistalányt, akinek az arcán láttam, hogy pont ugyanezt gondolja rólam.

 Ha lett volna kedvem mosolyogni, keserédes mosollyal nyugtáztam volna, hogy nem, nem fogócskázom a kicsivel, aki azért szalad előlem, mert bokáig lefosta magát, miközben a homokot ette, és észrevette, hogy elindultam feléje, hogy megpróbáljam felnyalábolni anélkül, hogy én is derékig kaksis legyek, mert számára véget ért a játszóterezés. Otthon persze sír, mert kádba dugom ruhástul, megpróbálom lefejteni róla a szaros mackónadrágját, kiszedni a hat foga közül a homokot, a lábammal távol tartani a kutya kajás tálkájától, miközben megmelegítem az előző este megfőzött ebédet, amiről tudom, úgysem eszi meg, csak szétkeni mindenhol, és az ebéd után újra dughatom a zuhany alá, igaz, ezúttal csak a pofiját. A játszóterezés előtt fél óráig imádkoztam neki, hogy legyen szíves egy pillanatra leülni, hogy feladjam rá a tiszta pelust és a melegítőt, ne ordítson, amíg nem lát két perc erejéig, ugyanis nekem nincs pelenkám. Tettük mindezt egy olyan reggel után, amikor kétszer cseréltem rajta body-t, szemétbe dobtam egy szelet tarjás kenyeret, mert miután elkészítettem neki, ő végignyalatta a kutyával, miközben telefonáltam. Persze a hatos kelés is finom volt, ami ordítással kezdődött, majd a pelenkázón lerúgta a vesémet türelmetlenségében, és éhségében, amit sikerült ugyan enyhítenem az elkészített tápszerrel, de ahogy kiitta a cumisüveget, azon melegében kiborította a tápszeres dobozkát, majd beleült és onnan kiabált nekem, hogy „Ana,ana,ana”, kifejezvén, hogy csináljak már rendet. Megtettem, mialatt ő megfürdette az alvómackóját a felmosó vödörben (természetesen ki tudja nyitni a WC-ajtót), amiből számomra nyilvánvalóvá válik, hogy aznap este is sírással alszik el, ha csak meg nem szárítom gyorsban két hajszárító és vasaló segítségével azt a dögöt, ami nélkül nem képes elaludni. Hogy a másnapi ebédet mikor csináltam meg, a hajamat mikor mostam meg és mikor zuhanyoztam, már nem is emlékszem, talán alvásidő alatt, de a könyvem aznapra tervezett fejezetét este kilenctől éjfélig írtam, ez tuti, mert akkor fog legjobban az agyam.

Természetesen nem minden napunk ilyen, de az a nap épp ilyen volt. Ugyanis: az anyaság egy hullámvasút, egyik napom tökéletesen nyugodt, mert reggel mosolyogva ébred, imádnivalóan gügyög nekem pelenkázás közben, szépen megeszi a főzeléket, kurjongatva élvezi, ahogyan lököm a hintában, együtt tudunk ebédelni Zsoltival, majd egy három órás alvás után áttolom Levit anyuékhoz, én pedig beülök kedvenc kávézónkba drága barátnőimmel dumcsizni egy nagyot. Este pedig boldog és büszke mosollyal simizem Levcsi arcát, miközben ő álmos szemekkel kortyolgatja a tejecskéjét Mackóval a kis kezében, este fél nyolckor. Ilyen is van. Egy azonban biztos: amikor reggel felkelek, sohasem tudhatom, milyen napunk lesz aznap. Egyébként az anyukákról azt mondják, este arra várnak, hogy aludjon már el az a gyerek, mert úgy szeretnénk látni az esti filmet, reggel meg azért, hogy ébredjen már fel, mert úgy szeretnénk látni a mosolygós pofiját.

 Internetes olvasgatásaim során ismételten veszekedésbe futottam bele, amelynek lényege az volt, hogy az anyukák egymás torkának estek, amiért egyikőjük minden nap rendeli az ételt, csak ötnaponta van ideje hajat mosni, és úszik a lakása (saját elmondása alapján persze), a másik pedig mindezt nem értette, mert neki is van gyerkőce, ám ő minden nap főz, hetente többször besüti a haját, csillog minden és még a napi játszótérre is mindig van ideje. Erre nem akarom a választ hosszan taglalni, aki kicsit is elgondolkodik, könnyen rájöhet, hogy ez azért van, mert nem egyformák sem a babák, sem az anyukák. Akinek a gyermeke napi három-négy órát alszik, kevésbé pakol szét (vannak gyerekek, akik ülnek és húsz percek forgatnak egy kisautót, és vannak gyerekek, akik húsz percig két nap alatt nem ülnek egyhelyben összesen), anyukának nyilvánvalóan van ideje mindenre, amit szeretne. Aki viszont napi egy órára alig tudja letenni a gyerkőcöt, az ébren töltött órákban pedig a kicsi a nadrágja szárába kapaszkodva invitálja anyukáját közös építőkockázásra, neki feltehetően nincs minden nap főtt ebéd. Aztán vannak olyan vérmérsékletű gyerekek, akik egyedül is eljátszanak egy órácskát, de akadnak olyanok is szép számmal, akik kizárólag társaságban (elsősorban édesanyjuk társaságában) szeretnek csak játszani, akkor is, ha nem veszel részt a játékban, ott kell ülnöd mögötte / mellette, és nézned, különben dühbe jön. Az anyukák pedig szintén nem egyformák, van aki gyorsabban szeret pakolászni, és van, aki kényelmesebb, lassabb. Ezért tehát aztán végképp felesleges egymásnak esni, hogy „Nem is értem miért van Julikáéknál mindig akkora fennforgás, én mindig kényelmesen elintézem a napi teendőimet.” – ilyet olvastam és hallottam már anyukáktól, és bizony nem szerettem volna Julika helyében lenni.

A "Gyeses Anyuka", mint állatfaj

„De jó Neked, hisz Neked olyan könnyű, Te egész nap otthon vagy, úgy irigyellek!”

 

  • „De jó Neked, hisz Neked olyan könnyű, Te egész nap otthon vagy, úgy irigyellek!”

 

 Számomra nem volt ennél dühítőbb, bántóbb, elszomorítóbb mondat, ami csak felém érkezett, amióta otthon voltam az első gyerkőcömmel. Talán ezért is érzem annyira szívügyemnek annak tisztázását, hogy nem minden gyeses anyuka élete egyforma. És egyáltalán, nem is értem, miért lett a „gyeses anyuka” kissé pejoratív hangzású, gyakorlatilag az otthonülő, semmittevő, egész nap pelusozó és porszívózó nő negatív kicsengésű megfelelője. 

 Véleményem szerint, mivel alapjáraton is több típusa van a nőknek, a gyeses korszakot sem éli meg mindenki egyformán. Vannak nők, akik fiatal felnőtt koruktól (de lehet, hogy már korábban) kezdve karrierről álmodoznak, megpróbálnak a munkájukban, hivatásukban olyan szintet és kapcsolatokat elérni, amelyből a sikerek és a karrier születnek. Szeretik érezni, és éreztetni, hogy elértek valami olyasmit is az életben, ami nem csak a magán- vagy családi életük berkein belül dicséretes és becsülendő. Aztán vannak azok a nők, akiknek már egész kislány koruktól kezdve első a család, arról álmodoznak már a Barbie babájukkal játszva, hogy majd férjhez mennek, gyermeket szülnek, és mindent megtesznek annak érdekében, hogy a család fészkük a lehető legnyugodtabb, legszeretetteljesebb legyen. Felnőve ők utánozhatatlan süteményeket, előtte ínycsiklandó háromfogásos menüket készítenek, és mindig náluk van a legnagyobb rend, a legotthonosabb vendégszoba és a legfinomabb aromájú kávé. Ők a külső világ számára nem feltétlenül törekednek hasznosságra, sikerre, ők azon vannak, hogy családjuk és szeretteik számára legyenek sikeres háziasszonyok, feleségek, édesanyák (később még lesz szó ezen világokról, dicséretükről és kritikájukról bővebben).

 Mindkettő teljesen rendben van. Mint ahogy a harmadik csoport is, aki ötvözni próbálja a kettőt, ami – bár nem lehetetlen – de meglehetősen embert próbáló feladat. Nekik ugyanis szembesülniük kell azzal, hogy a gyermek születése után egy teljesen új élethelyzet lép elő, a munka most nem fontos, csak a gyerkőc és a háztartás. Ezen a csoporton belül ismét kettéosztanám az – ezúttal nem nő-, hanem édesanya társadalmat: egyik édesanyának tökéletesen elég, hogy otthon van a babával, azaz kifejezetten ráállt lelkileg és szellemileg az otthonlétre, örömet okoz neki és nincs semmiféle hiányérzete. A másik típus bár imádja a gyermeket, és ugyanolyan örömmel töltik el az anyai érzések egy-egy mosoly, vagy alvó pofika láttán, azonban ott az a folyamatos hiányérzet, hogy bár Anyának lenni és gyermeket nevelni vitathatatlanul a legszebb dolog a világon, ám nem érzi – a szó szoros értelmében véve – hasznosnak magát a társadalom számára. Hiányzik neki a siker, (ami nem feltétlenül egy finom palacsinta, vagy egy újabb szó megtanítása ez esetben) a kosztüm, az év végi jutalom és a szakmai elismerés. Sokaknak nehezére esik „átkapcsolni anya-üzemmódba”, pedig ez a világ legtermészetesebb dolga! A nő elmegy gyesre, gyermeket nevel. DE: napjaink rákfenéje, hogy valahogy elterjedt az, hogy a „gyeses anyukának” olyan jó, mert egész nap csak babázgat, és mindenre van ideje. Neki oly könnyű, mert csak játszóterezni kell, meg kotyvasztani a konyhában. Azonban, aki korábban, a gyermek előtt szakmailag aktív életet élt, sikeres nő volt valamiben, feltehetőleg nem esik túl jól neki, amikor a környezete esetleg azt érezteti vele, hogy mennyire egyszerű és kihívások nélküli élete van, és mennyire cserélne vele. Ezt persze lehet egyrészt irigykedésnek netán hátsó szándék nélküli megállapításnak is venni, ám sajnos lehet ennek a mondatnak egy olyan indítéka is, hogy azt éreztessük a gyeses anyukával: „Te most parkolópályán vagy, nekem bezzeg aaaaannyi a dolgom és aaaannyian számítanak rám a munkahelyemen.”

 Egy szó, mint száz, a gyerekkel otthon lévő anyukának talán szoknia kell, hogy míg a környezetében élők egyre a sikereikről beszélnek és a sikereiket megünnepelendő koktélpartikról, tőle maximum annyit kérdezhetnek az ismerősök: „és, milyen baba volt ma Áronka?” És ha a kérdező nem épp gyerekcentrikus, már nem is érdekli a válaszod, pusztán udvariasságból tette fel a kérdést. Nehéz dolog, hogy úgy érzed, az életed mostanság akkor éri el maximális sikerérzés-szintjét, ha a gyerekkel sikerül megetetni a zöldborsófőzeléket anélkül hogy visszaköpné, és végre épít is a kockáival, nem csak lerombolja, amit Te építesz neki.

 Ez azért lehet nehéz bizonyos típusú nőknek, akik otthonlévő édesanyákká váltak, mert úgy érezhetik, hogy belőlük jelenleg csak a gyerek érdekes az ismerősöknek. Hogy ők pusztán használati tárgyak, amelyet a gyerkőc használ evésre, hordozásra, tisztálkodásra. Azaz a Gyeses Anyuka nem gondolkodó elme, hanem két cici és két ringató kar – legalábbis így érzi, netán mások így éreztethetik vele. (ez egyébként általában a gyermektelenek sajátossága, természetesen, akinek nem inge…). Az ilyen típusú, alapvetően siker- és karrierorientált nő eldönti, hogy megpróbálja kiélvezni az anyaság minden egyes mozzanatát: már kora reggel sétálni indul a babával, friss kiflit vesz a péknél, mosolyogva köszönti a hentest, énekelve lökdösi a gyereket a hintában. Ez egy új és szép érzés, úgy érzi, ha a fene fenét eszik is, kiélvezi azt, amiért mások csak irigykednek, mert vagy még nem, vagy már nem élvezhetik ezeket a csodás perceket. Hadd idegeskedjenek Ők az irodában, amíg mi, anyukák az illatozó virágok között futunk kéz-a-kézben, édesen kacagó gyermekünkkel! Ez a második reggel is ugyanilyen szépen hangzik, bár kicsit talán hamarabb hazamegy a játszótérről. Harmadnap már csak odaint a hentesnek, és arra gondol, most megint menni kell a játszótérre az anyukák közé, akik másról sem tudnak beszélni, mint arról, hogy Juli baba már megint két napja zöldet fosik, és még élvezik is a beszélgetést. Neki azonban ez kevés, az ő számára ez nem elég szellemi kielégülés, végül már a séta is átalakul egyfajta rutincselekvéssé, a nap szokásos részévé. A kegyelemdöfés persze az, amikor a húga / barátnője / ex-kolléganője kijelenti, hogy előléptették / kiküldetésbe megy Amerikába / rábízták egy óriási üzlet megkötését. Persze, ha ezt bárkivel is megosztja, egyből szívtelennek és hálátlannak gondolják (mondják), amiért nem tudja élvezni, hogy otthon lehet a babájával, holott ez a legtöbb nő álma, és ez életünk legcsodálatosabb időszaka, ami soha nem jön vissza! Ez így valóban hálátlanságként hangzik, hogy a Gyeses anyuka szívtelen és minek szül az ilyen egyáltalán, ha nem tudja élvezni.

 A másik típusú anyuka vidáman kel reggel, hogy mehessenek a piacra a legszebb paradicsomért, kívülről fújja a babaszakácskönyveket, ismeri az összes játszóteres anyukát és a hozzájuk tartozó gyerkőcök nevét a környéken, mindennap meglátogat legalább három netes fórumot, aktív tagja a Dalocska Babaklubnak és a babauszit sem hagyja ki soha. Na már most, az előzőleg bemutatott anyukából soha nem lesz ILYEN típusú édesanya, ebből a típusú édesanyából pedig soha nem lesz a másik, ugyanis alapjában véve két teljesen különböző habitusú emberről, két totálisan más beállítottságú nőről beszélünk. Ami a fontos, egyik sem jobb, vagy rosszabb, pusztán egyiknek nehezebben megy az átállás, annak az új élethelyzetnek a megszokása, amelyben már egyes egyedül a baba a középpont, az elegáns irodai viseletet felváltja a sportcipő és a kényelmes ruházat, az aktatáskát / retikült felváltja a babatáska és a hátizsák. És aki azt hinné, ez pusztán a külsőségekről szól, és az ilyen nő bizonyára totál felszínes, nagyot téved. Ez ugyanis sokkal többről szól, több vonatkozásban is beszélhetünk a problémáról, ami ilyen élethelyzetben a nők félelmeit, hiányérzetét testesíti meg egyfajta negatív érzésként, amely sajnos beihatja magát a hétköznapjaikba:

  • A nők nem csak emberek és édesanyák, hanem NŐK is szeretnek lenni, ennek a státusznak pedig valamilyen szinten lételeme a csinos külső, ami nem csak a frissen mosott hajat és tiszta ruhát jelenti, hanem konkrétan a nőies viseletet, a csajos frizurát, esetleg (aki azt szereti) a hosszú körmöket. Vannak nők, akik bolondulnak a magas sarkú cipőkért, vagy éppen a hegyes műkörmökért, nem csak anyaként, hanem nőként sem vagyunk ugyanis egyformák. Kisgyerek, sőt, baba mellett azonban nem feltétlenül kényelmes, praktikus választás a ruha- vagy cipővásárlásnál a platform cipő vagy a selyemruha, mert mondjuk nincs hova felvenni. Játszótérre, piacra, nagyihoz nem megy az ember ilyesmiben, arra pedig nem mindenkinek van anyagi kerete, hogy két készlet cipője és ruhája legyen, ha mondjuk döntenie kell két darab között, nem biztos, hogy érdemes a szépet ám nem praktikusat választani. Való igaz persze, minden anyukának jár a kikapcsolódás, mindenki eljár néha a barátnőkkel vagy férjjel, amíg a mamák és papák unokáznak, de mondjuk havi két-három (egy, vagy négy) alkalom miatt sem biztos, hogy a selyemkosztümöt meg a körömcipőt választja az ember. Hiába nézegeti a NŐ az Orsay-ben azt az álomszép és nagyon csajos szaténrucit a hozzávaló blézerrel, kintről megszólal a férj, hogy „Szívem, biztos ezt akarod?”, bentről pedig az ÉDESANYA, hogy „Igaz, legyen inkább az a farmer a dzsekivel.”

Természetesen nem feltétlenül csak szaténban és körömcipőben nő a nő, de akinek a számára ez jelenti a szépet, és csinosat, teljesen érthető, hogy nem tölti el boldog örömmel a tudat, hogy mehet farmerban és laposban, mert két öltözetre nem futja a hónapban. És különben is, talán nem is lenne hova, mert szatén okés volt a céges partira, de a barátnős kávézáshoz már lehet hogy túlzás…Magyarán, a NŐ fél, hogy esetleg annyira belekényelmesedik a játszóteres és piacos hétköznapokba, hogy elszalad mellette a divat. Ez nem lenéznivaló dolog, nem vagyunk egyformák. Amikor pedig munka után felugranak hozzá a kollégák az irodából, kicsit lenézően, irigységet erőltetve panaszkodnak: „Olyan jó Neked, hogy nem kell a külsőddel foglalkoznod, mert itthon ugyebár mindegy, de nézz meg engem, ez a kosztüm olyan kényelmetlen, a körmösöm meg csak jövő kedden fogad, és a ruhapénzen már megint nem tudom melyik táskát vegyem meg, jaj, drágám, úúgy irigyellek, Neked most olyan egyszerű, csak kikapsz bármit a szekrényből és mehettek a közértbe.” (és nem, ez nem csak Csinimami problémája)

  • A nők nem csak emberek és édesanyák, hanem TÁRSAS, KOMMUNIKATÍV LÉNYEK is szeretnek lenni. Magyarán szólva, aki egész életében emberekkel volt körülvéve, mert a munkája és korábbi élete során folyamatosan emberekkel érintkezett, nem könnyű beleszokni abba, hogy mostantól a nap háromnegyed részében az egyetlen emberi értelemmel bíró lény egy olyan teremtés, akinek legnagyobb sikere a kommunikáció terén a „tyetyetye”, egyik kezével a kutya tányérjában túr, a másikkal meg az orrában talált furcsa valamit keni a tapétára. Arról nem is beszélve, hogy az anyuka szájából annyit hangzik el az addig megszokott „disszertáció”, „meeting room”, „brainstorming” és „konszenzus” szavak helyett a „tutáliber-máliber”, „ábele-bábele fuss” és „kárikittyom édes tyúkom”, hogy már a postára menve is keresgélni kell a felnőtt szavakat, ha hirtelenjében akarunk kimondani egy értelmes, felnőttnek szóló, hivatalos mondatot.

Természetesen erre is lehet megoldást keresni, alvásidő alatt felnőtt (na, nem azt a fajtát J) könyvet olvasni, esti altatás után Híradót nézni orrba-szájba, új szakmát kezdeni levelezőn, internetes sajtót olvasgatni. Azonban, nem mindenki tudja ezekre áldozni az alvásidőt, de erről is lesz még szó. Én is próbálok küzdeni az „elbutulás” ellen, nyelvet tanulni, könyvet írni, minden nap beszélgetni felnőtt barátaimmal és rokonaimmal, ex-kollégáimmal és persze férjemmel, de mivel a nap legnagyobb részében azt hallgatom, hogy „mamabúúú” és azt mondogatom, hogy „din-don-diringó”, nagyon észnél kell lenni, hogy azért képben maradjak felnőtt társaságban is. Persze ott vannak azok a megoldások, hogy Baba-mama Klub, meg játszótéri anyukák társasága, amiket érdemes kipróbálni, hátha ráhangolódik az ember, de idő után ott is átvált a beszélgetés témája a kakis pelusokra és a ki milyen dalt szokott énekelni altatáshoz?- féle eszmecserékre. Hangsúlyozom, nincs ezzel baj, mindenkit más kapcsol ki, de akit ez speciel nem, sanszos, hogy nem az ő számukra találták ki ezeket a fajta társas programokat.

  • És hát a harmadik, egyben legjobban elmébe ivódó és ezáltal hangulatot meghatározó tényező, ha valaki egész egyszerűen nem érzi magát kiteljesedettnek a gyermeknevelésben. Több nyelvet beszélő, szakmájukat, munkájukat szerető nők, akik szeretik a sikert és a folyamatos pörgést, egész egyszerűen tehetetlennek érzik magukat otthon, napközben. Ugyanis hiába megy el az egész nap tennivalóval, (pelenkázás-etetés-játék-főzés-pelenkázás-etetés-altatás-házimunka-pelenkázás-játszótér-etetés-mondókázás-játék-etetés-fürdetés-altatás-romok eltakarítása), egyik sem olyan, ami SZELLEMILEG is kitölti az ember napját. Továbbgondolva pedig, ez nem csak a karrierista nők, anyukák szemében okozhat némi negatív töltetet, hanem gyakorlatilag bárkiében, aki ilyen típusba tartozik. Nekik különösen rosszul eshet, amikor eleve minden egyes ismerős úgy közeledik, hogy „mit evett ma Bence?” vagy „Alukált ma a nagyfiú?” netán „Hány kilós is most a pöttöm?” – ugyanis olyan érzést kelthet, MI nem vagyunk fontosak, nem vagyunk tényezők, mert VELÜNK úgysem történik soha semmi egész nap, csak a gyerkőccel. És ez, valljuk be, tényleg jobbára így van. Oké, megkérdezheti azt is az ismerős, hogy „És, mi jót főztél ma?”, de általánosságban véve ez inkább udvariassági kérdés, semmint valódi kíváncsiság.

Tehát a nőcis ruhák, elmét csiszolgató és szórakoztató felnőtt kommunikáció fekete lyukai után még hiányérzetet kelthet a siker, a hasznosság érzésének általános kimaradása is a Gyeses Anyuka életéből. Hangsúlyozom: NEM vonatkozik minden édesanyára, de sokakra bizony igen, csak valaki még magának sem tudja megfogalmazni, mi az, ami hiányzik, csak érzi, hogy valami nem frankó – és sok esetben ilyenkor sütik rá az anyukára, hogy „Neked semmi sem jó, örülj, hogy babázhatsz, más bezzeg a fél karját adná érte!” vagy „Hát, ez bizony szülés utáni depresszió, keress fel egy orvost, de gyorsan!”

 Ezek ellen nincsenek univerzális tanácsok, de próbálkozni lehet: meg lehet próbálni keresni egy olyan öltözködési stílust, ami egyszerre csajos és kényelmes, lehet folyamatosan kapcsolatot tartani kollégákkal, barátokkal, akikkel MINDENFÉLÉRŐL tudunk beszélgetni, és elménket csiszolandó minden nap meg kell próbálni legalább húsz percet (ennyi talán mindenkinek akad) felnőtt dolgokkal tölteni, elolvasni neten a híreket, vagy mondjuk hetente egy órát nyelvtanulással tölteni. Nekem a könyvírás is segít, mert olyan kikapcsolódás, amivel azon túl, hogy célt szeretnék elérni, mégiscsak megsanyargatom az agytekervényeimet, hogy értelmes, ám közérthető módon fogalmazzak. Akinek nincs írói ambíciója (vagy vénája), olvasson, nem babaápolásról szóló, hanem szépirodalmi, vagy szakmájába vágó könyveket. Ez utóbbi még abból a célból is tökéletes választás, hogy otthoni kényelemben képezheted tovább magadat hivatásod területén. Ha ehhez sincs hangulatod, energiád, kereshetsz valami új hobbit, amiben sikeres is lehetsz akár, tök véletlenül találtam rá egy olyan internetes oldalra, ahol mindenféle saját készítésű dolgot (tényleg bármit) lehet feltenni és árulni, amikor kicsit utánanéztem, mégis mennyire működik, szép számmal voltak olyanok, akiknek üzletként is bejött a dolog, nemcsak időtöltésként.

 Sajnálgató, (ál-)irigykedő mondatokat hangoztató ismerőseiteket pedig finoman kérjétek meg, hanyagolják a közeljövőben a „Neked könnyű, egész nap otthon vagy!” mondókát. És természetesen, Kedves Gyermek nélküli Ismerősök, igaz, hogy reggel nekünk nem kell munkába mennünk, ám fel tudom idézni azokat a reggeleket, amikor a hajnali ötös peluscserés, mindenféle azonosíthatatlan folttal átáztatott lepedőt és matracot kimosós, fél hatkor szoptatós, majd pótlásként tápszermelegítős, pocakomon ugráló hatórás „Játsszunk már-játsszunk már” nyafi előtti időszakban még reggel fél nyolckor a második kávémat iszogatva, csini ruhában, cigit szívva arra gondoltam, hova is csücsüljünk be meló után a csajokkal, és van-e még időm egy pirítósra szalonnával, hogy beérjek fél kilencre az irodába. És igen, arra is emlékszem még, amikor anno délután öttől enyém volt a világ, a „kötelező körökön” (házimunka) kívül szabadon eldönthettem, mivel töltöm a délutánt és az estét. Gyermektelenül, vagy már nagykorú gyerekkel ugyanis a nő este kilenc-tíz magasságában betesz egy DVD-t, a párjával van, olvas, vagy alszik, az anya pedig talán pelenkáz, altat – ötödjére – vagy a délután kimaradt főzést kezdi bepótolni. (AKINEK NEM INGE…ez itt különösen fontos, ugyanis ez csak azoknak szól, akiknek MÉG fogalmuk sincs, mit jelent, amikor majd egy 10 kilós kis teremtmény lesz életetek legkeményebb főnöke! Mert bár kirúgni, vagy fizut megvonni nem tud, ha nem tesztek meg valamit időben, de hogy a dobhártyaszaggató üvöltése minden idők legnagyobb vezérigazgatói lebajszintásnál keményebb, az egyszer biztos.)

 Mindazonáltal, kötelességemnek érzem még egyszer kihangsúlyozni, hogy nem tartom a gyermeknevelést unalmas, kihívások nélküli kötelességnek, csak éreztetni szerettem volna, hogy nem mindenkinek sikerül ugyanolyan könnyedén venni az otthoni évek akadályait. A babanevelés szép és örömökkel teli évekkel ajándékoz meg minket, édesanyákat, de nem esik jól másoktól olyan mondatokat hallani, amellyel elvesznek a gyesen/gyeden töltött évek örömeiből. Ugyanis sok édesanya számára a gyeses időszak örömét és boldogságát valójában nem maga a gyesen lét, hanem a KÖRNYEZETÉNEK a hozzáállása homályosítja el, rongálja meg, végső esetben teszi tönkre.

Ti mondtátok - mikor vagyok Csinimami?

 A Csinimami az, akit sokan szidnak, ám titkon legalább ugyanennyien irigyelnek. Csak azért nem írom, hogy mindannyian, mert mindig, minden téren vannak kivételek. A Csinimami megítéléséből, mivel definiálásának nagy részét irigység szüli, származik talán a legtöbb tévhit és a legnagyobb általánosítás. Azaz, a Csinimami az egyik leginkább előítéletes kifejezés, amely a legtöbb elhibázott találatot rejti magában. Először is azonban tekintsük át, mit is jelent Csinimaminak lenni a közönség szavazatai alapján:

  • Amikor megtudja, hogy terhes, első gondolata: „nem fog rám jönni a partiruhám!”
  • Második gondolata: „Hogy fogok kinézni, mint aki megevett a fél görögdinnyét!”
  • Hogy megelőzze a további negatív gondolatokat (mert természetesen a babának ő is örül), azonnal rohan edzeni, felemeli a futás adagját, az orvosával pedig konkrét alakkarbantartó menetrendet egyeztet, hogy a baba kárára azért ne menjen. Vagyis ne nagyon.
  • Kismamatornára jár.
  • Kismama jógára jár.
  • Kismama aerobicra jár.
  • Hatféle olajjal kenegeti a hasát, hogy ne legyenek szülési csíkjai, és sírógörcsöt kap, amikor azt olvassa a krémek dobozán: „Nem nyújt száz százalékos védelmet.”
  • A haját természetesen még a szülés előtti napon is befesteti, hogy csinos legyen a fotókon. 
  • Műkörme van, aranybarna bőre. Igen, még terhesen is barna a bőre, de ha nem szolitól, akkor elmegy és beruház a barnító-spray-s 50 alkalmas bérletre.
  • Kismamaruháit varrónővel varratja, a Cosmo aktuális és legújabb trendajánlása alapján, csak gumírozott derékkal.
  • Amikor elfolyik a magzatvíz, gyorsan sminkel és frizurál, mert nem akar slampos lenni a szülés alatt (sem).
  • A kórházba hatféle csipkés hálóinget, szőrös, cuki kis papucsot (pici sarokkal) és mindehhez hozzávaló selyemköntöst visz. Plusz vendégfogadó ruházatot. Nyolcat, hogy soha ne lássák ugyanabban.
  • Többet veszi kézbe a tükröt, mint az újszülöttet.
  • A rózsaszín mobilja folyamatosan csörög, és mindenkinek arról mesél, miféle borzalmakat kell átélnie a sok zombiként csoszogó, lepukkant kismama között és mennyire kitaszítottnak érzi magát.
  • Bár nem vallja be, de állatian aggódott, nehogy csúnya legyen a gyerek. A normális anyukák első kérdése: „Egészséges?” Csinimami első kérdése: „Szép?”
  • Kórházból való hazatérés után alig várja, hogy lepasszolhassa a gyermeket, hogy végre rendbe tetesse a haját és a körmeit.
  • Szoptatni természetesen nem akar, mert akkor oda lennének a szép (és drága) mellei, inkább az a porszerű izé, amit apucival kavartat ki, mert neki épp lakkos a körme.
  • Pelenkázni nem mer, büfizetni nem mer, mert rosszul van azoktól a csúnya szagoktól, és különben is félti a húszezer forintos, babarózsaszín, otthoni Nike melegítőjét. Ha meg a negyvenezer forintos, futásra való van rajta, a baba közelébe sem megy, mert abból a cuki kis jószágból valamelyik végén állandóan folyik valami.
  • A játszótérre is magas sarkú tipegőben megy, vagy ha nem, akkor a legdrágább, legmárkásabb edzőcipőben.
  • Nem ül be a homokozóba, mert homok megy a miniszoknyája alá.
  • Nem szaladgál a gyerek után, mert megizzad.
  • A nagyik többet látják a gyereket, mint ő, mert délelőttönként hétfőn manikűröztet, kedden tupíroztat, szerdán szolizik, csütörtökön aqua-fitnessezik, pénteken kardiózik, délutánonként meg apával van a gyerek, mert délután anyuka futni jár. Hétvégén pedig koktélozni a barátnőkkel.
  • Nem ismeri meg a bölcsis gondozónőket, óvónéniket, mert a férje hordja a gyereket minden nap, ameddig ő relaxál, vagy a szépítő alvást végzi.
  • Lemarad az Anyák napi ünnepségről a barátnőkkel tervezett wellness-hétvége miatt. És nem is sajnálja, mert a meghatottságtól úgyis sírna (neki is van szíve, csak pink) és elmosódna a sminkje.
  • Fogalma nincs, miket tud a gyerek, mert ha nem a nagyik vagy apuci, akkor a babysitter tanítgatja, ugyanis neki jelenése van a jógaoktatójánál.
  • A gyerek minden ruhája – természetesen – márkás és drága.
  • A turkáló az ördög találmánya.
  • Sosem szól a gyerekre semmiért, mert a nevelés idegeskedéssel jár, az idegeskedés pedig ráncokat okoz. A gyereke ezért elkényeztetett, nyafogó kis akarnok.
  • Ha kislánya van, már háromévesen rózsaszín csillámos körmökkel virít, parfümfelhőbe burkolva, vattacukornak öltöztetve, vagy éppen vagány kis farmerszerkóba, mikor épp mit diktál a bébidivat.
  • Ha kisfia van, a gyerek gyakorlatilag Nike-reklám. Vagy Adidas. Vagy Puma. Mindegy, csak drága legyen és a legújabb. A frizura természetesen mini David Beckham, és a parfüm is.
  • Kislánya csak „kiscsajszim” vagy „mininőcim”, kisfia csak „kispasim”.
  • Ruhákra költi a gyerek napközis táborára félretett pénzt, és mindössze azért sajnálja, mert nem lesz egy rohadt nyugodt hete sem egész nyáron, idegeskedés és ráncok nélkül.

 Ezeket gondolják a Csinimamiról, úgy általában. Ez nem véletlen, ugyanis a külsőre dekoratív nőket már egészen az ókortól kezdve a belsejükre vonatkoztatott romlottság evidenciája övezi, miért lenne ez másképpen pusztán azért, mert az illető dekoratív hölgy egyben anyuka is? Sőt, ez a tény inkább egyfajta plusz támadási felületet nyújt az embereknek: ha valóban gondos anyuka, aki sokat foglalkozik a gyerekével, hogy lehet, hogy mégis ennyi ideje van a külsejére? Mert hát a kettő együtt nem megy, ez egyértelmű. Vagy mégsem?

 Nem érzem magam egy Mona Lisának, de festett szőke hajam van, amióta nem szoptatok, szoláriumfüggőségem is visszatért (ami terhességem előtt lett pakolópályára téve), és mivel a szoptatás befejezése után fél évig diétáztam, rámjönnek a húszéves koromban hordott ruháim is. Szeretem a magassarkú topánokat, és a közértbe is felteszek egy finom sminket. Hát, ez már önmagában elég alapot ad arra, hogy csúnya pillantásokat kapjak néha anya-társaimtól az utcán, és sok fejtörést okozott nekem, miért is alakult ez így. Miért is néznek egymásra rondán azok, akik a gyerek után semmit nem változtak külsőre (vagy visszaküzdötték magukat arra az időszakra, amikor külsejük aranykorát élték), és azok, akik sportosabbra, kényelmesebbre vették a stílust, esetleg kicsit felszedtek és nem sikerült leadniuk (vagy még szoptatnak, ezért nem ajánlatos), levágatták a hajukat, hogy a gyerek ne húzza és nem festetik, mert nincs rá energiájuk? És miért társítanak az anyukák (bármely pólus képviselői a kettő közül) egyből gyermeknevelési és egyéb, belső tulajdonságokra vonatkozó általánosításokat is egymás külseje mellé? Én is estem már ilyen hibába, bevallom őszintén. Én is gondolkodtam már azon, miért van az, hogy egy nő, amikor gyereket szül, megszűnik nő lenni, azaz: a kistáskát lecseréli ormótlan hátizsákra, a csinos cipőt sarura, a haját levágatja minél rövidebbre, nehogy a gyerek találjon egyetlen centit is, amibe belekapaszkodhat. Aztán megtaláltam a választ: mert ők így érzik jól magukat. Mert átlényegültek, és a férjeik számára továbbra is nők, csak másmilyen külsejű nők. Nem vagyunk egyformák, van, aki úgyis csinosnak és magabiztosnak érzi magát, ha melegítőben van. Vagy csak egyszerűen nem érdekli, mert úgyis azon jár az esze, mit főzzön másnap, és melyik játszótérre menjenek. Miért lenne ezzel baj? Ha valaki minden nap fürdik, a haja nem zsíros, a körme nem gyászkeretes, miért baj, ha nem festett a haja, vagy nincs legutolsó divat szerinti ruhája?  

 Mindenkinek az életében más kap prioritást, minden életszakaszban. Babakorunkban az édesanyánk, gyermekkorban a játék, kamaszkorban pedig a figyelmünket leginkább lekötő dolgok már elkezdenek megoszlani: van, akinek az első szerelem, van, akinek a lázadás, és van, akinek még mindig a játék a legfőbb gondolata, csak éppen már számítógépen játszva. Tinikorban kicsit megint összefutnak a sínek, azaz megint jobban egy rugóra jár az agyunk: a srácok és a baráti kör, illetve az, hogy megtaláljuk önmagunkat (ezen belül megint eltérések vannak a preferenciák terén: egyiket az foglalkoztatja, hogy felvegyék az egyetemre, másikat az, hogy mielőbb munkába állhasson annál a jópofa cégnél). Amikor nők leszünk, megint szétszakadnak az utak: egyikünk jó feleség szeretne lenni, és mielőbb anya, másikunk klassz állást és megbecsülést akar, harmadik meg sokat utazni és független lenni. Amikor pedig babát vállalunk, bár a baba szeretete állandó és egyformán prioritást kapó mindannyiunk esetében, emellé párosulnak egyéb dolgok, amiket szeretünk, és amikkel szívesen foglalkozunk. Van, aki a babája mellett festegetni szeret, van, akinek minden gondolata az, merre kiránduljon a gyerkőccel másnap, és van, akinél ismét kicsit előtérbe kerül a külseje. Úgy gondolom, a nők élete akkor teljesedik ki, amikor gyermeket kezdenek nevelni, akkor leszünk igazán önmagunk. Mindannyian egyformák vagyunk abban, hogy gyermeket nevelünk, és ehhez a tényhez jön hozzá a személyiségünk, azaz, hogy mit is szeretünk csinálni a gyermekünk nevelése MELLETT. Nem HELYETT, hanem MELLETT. Akinek mindig belőtt frizurája van, ugyanúgy megetette azt a gyereket, mint az, akinek bár csak egyperces műveletbe telt a lófarok, de háromfogásos menüt készített a családnak, vagy megfejtett egy óriási keresztrejtvényt, esetleg megnézett egy filmet, amíg a gyerek aludt. Mert egy teljes manikűr, vagy hajvágás kb. annyi, mint egy torta, vagy egy vígjáték. Mindenki másképp szereti elütni az idejét, amikor a baba alszik és a házimunka is kész. Én olyankor internetezek, a körmömet lakkozom, és a könyvemet írom. Másnap pedig olaszt tanulok és a nyelvvizsgára készülök, de pár éve még a szakdolgozatomat írtam. De megértem azt is, akinek semmi kedve a körmét pingálgatni, vagy nyelvkönyvet böngészni, hanem inkább olvas egyet, netán ledől egy órácskára, vagy kerámiázik, másnap meg palacsintát süt és betesz egy alakformáló DVD-t. Mindenkinek kell, hogy legyen pár órája magára, hogy áldozza a belső, és ki a külső felfrissülésre, megint csak egyéni döntés.

 A probléma ott van, amikor elkezd valaki a másikra mutogatva elméletet gyártani, hogy biztos azért van annyi ideje magára, mert sosem foglalkozik a gyerekkel. Azaz elkezdi heccelni Csinimamit, aki visszavág, hogy ő legalább foglalkozik magával, nem úgy, mint Slamposmami, aki harminc évesen ötvennek néz ki és a férje tuti, hogy fél éven belül megundorodik tőle és keres egy szép, festett hajú, miniszoknyás, szexi nőt. És a vita végeláthatatlan, itt is, mint a többi skatulya esetében, elkezdődik a tyúk és a tojás esete. MI volt előbb? A külsejükkel az átlagosnál többet foglalkozó nők kezdték slamposnak, lepukkantnak hívni a macinacis anyukákat, vagy a lazább, inkább más időtöltést választó édesanyák kezdték a festett szőke, kisminkelt anyukát divatbabának, plázamaminak nevezni? Nem tudom, erre szerintem senki nem tudja a választ, ugyanis Csinimami szerint Slamposmami kezdte, hogy megkérdőjelezte az ő ANYA mivoltát, Slamposmami szerint pedig egyértelműen Csinimami kezdte, hogy megkérdőjelezte az ő NŐ mivoltát. A problémát voltaképpen nem is az oldaná meg, ha megtudnánk, ki kezdte, mert az csak olaj volna a tűzre, hanem az, hogy valaki végre befejezné. Lehet, hogy Te csinosabban öltözködsz, de ő meg sokkal jobban süt. Lehet, hogy a harmadik ügyesen varr, de a negyediknek sokkal jobb a frizurája. Attól még mindannyian lehettek diplomások, vagy épp anélküliek, és mindannyian beszélhettek perfektül németül, vagy épp akár még lettül is, és mindegyikőtök gyereke lehet éppolyan imádnivaló, okos, ügyes kis ördögfióka. Ugyanis ezeket a dolgokat baromira nem befolyásolja az, hogy mivel töltöttétek azt a ma délelőtt másfél órát, amíg a baba aludt. Vagy akár a tegnapit. Mert lehet, hogy a másiknak mindig friss a haja, ezért sanszos, hogy nem szótárt magol, de talán azért nem, mert ő már a suliban megtanulta a nyelvet, amit Te most tanulsz, amikor Téged még inkább az első szerelmed érdekelt. És lehet, hogy neki mindig friss a körömlakkja, attól még ő is tudhat remekül sütni, csak épp a sütés után még lakkozott is. De ha sütni nem is tud, attól még főzni lehet, hogy igen.

 Egyébként előfordulhat, hogy akinek egy háromfős, elképesztően eleven, örökmozgó csipetcsapata van otthon, valóban nincs ideje arra, hogy körmöt festegessen, mert ha az egyik épp alszik is, a másikkal a versmondást kell gyakorolni és mire végzett, a harmadik épp enni kér, és mire az uzsonnával is végzett az anyuka, felébred az első. Ebben az esetben sajnos megtörténhet, hogy az anyuka szemét szúrja, hogy bezzeg a szomszéd anyuka állandóan csinos és Neki bezzeg mindig van ideje magára. Emberek vagyunk, elönthet a keserűség, de nem kell egyből támadni. Ha valóban ebben a helyzetben vagyunk, hogy foglalkoznánk mi többet a hajunkkal, körmünkkel, ruhatárunkkal, de nem tehetjük meg, két dolgot tehetünk: vagy szakítunk egy kis időt MINDENKÉPPEN magunkra (nagyi, keresztszülő, apuci, bárki, aki egy kis magunkra fordított idő erejéig vigyáz a csipetcsapatra), vagy optimistán szemlélve az életünket, arra gondolunk, lehet, hogy a hajunk le van nőve, de a kicsi nagyszerűt aludt, a nagyobbnak nagyon ízlett az uzsonnára sütött fánk, a legnagyobb meg tökéletesen felmondta azt a nehéz verset, és egészen biztosan csillagost ötöst kap holnap az iskolában. Oké, nem egy frissen lakkozott köröm, de holnap majd talán Te örülsz az új frizurádnak (mert sikerült befogni a nagyit), és a szomszéd anyuka örül a gyermeke ötösének.

 Ami fontos: nem vagyunk Andersenek, nem kell egy egész mesét költenünk valakinek az életmódjáról, pusztán azért, mert többet / kevesebbet foglalkozik valamivel (jelen esetben a külsejével), mint mi magunk.

Ti mondtátok - mikor vagyok Paramami?

 

 Erre nagyon egyszerű a válasz: ha túlfélted azt a gyereket. Vagy mégsem olyan egyszerű? Ugyanis adott a kérdés: Hát lehet egy gyermeket túlfélteni? A szülő kötelessége az aggódás, a féltés, hogy óvja, vigyázza azt a kis lényt, akit megteremtett, akit mindennél jobban szeret. Létezhet-e túlféltés egyáltalán, ha a szemünk fényéről van szó? Ki is tehát az anyukák értelmezésében a Paramami?

  • már terhessége idején abbahagyja a futást, a tornát, az egészségtelen dolgok evését (értsd: kicsikét bio-rajongóvá válik – igen, a kategóriák között vannak ám átfedések)
  • terhesen sem megy vízbe, mármint tömegvízbe (strand és társai), mert fél a baciktól, nem megy vendéglátóipari egységbe, mert fél a dohányfüsttől, nem utazik tömegközlekedési eszközön, mert fél a betegségektől.
  • Szülésnél bent kell lennie apucinak, hogy nyugtatgassa, a baba lélegzik még, nyugi, nem fog a zsinór a nyakára tekeredni, nyugi nem lesz császár, vagy ha igen akkor nyugi, nem fog fájni.
  • Hazaérkezés után három hónapig ki sem teszi a lábát a babával a lakásból, mert még gyenge a kicsi immunrendszere és túl hideg / meleg / szél / pára / ember van kint.
  • Szoptatás alatt nem iszik még egy pohár bort sem, kicsit szintén bio-táplálkozóvá válik.
  • Nem ad a gyereknek kínai csörgőt a kezébe, mert nehogy lenyeljen valami apró részt ami letörik arról az olcsó szarról.
  • Amint kicsit beüti a keze kisujját az ajtófélfába, azonnal rohan az orvoshoz
  • Nem ad használt ruhát a gyerekre, nehogy az előző gazdi bacijai még rajta legyenek a ronda influenzás időszakból.
  • Nem vesz használt játékot, ugyanezen okból kifolyólag, sőt, az összes használtcuccos az ördög találmánya.
  • Bekapcsolja a légzésfigyelőt (nem bérelt, hanem vette, a legdrágábbat, mert csak abban bízik) és utána éjjel is harmincpercenként felkel, hogy megnézze, működik-e. Ha nem biztos abban még így sem, hogy a baba veszi a levegőt rendesen, a hátára teszi a kezét. 
  • Amikor a gyerek mászni kezd, eltesz minden egyes tárgyat derékmagasságig, mert hátha fel is kapaszkodik, és akkor ne legyen baj. Gyakorlatilag a lakásában derékmagasságig SEMMI nincsen.
  • Eladja a macskát, kizárja a kutyát, kereskedésbe adja a rágcsálókat, nehogy megfertőzzék a babát.
  • Amikor a gyerek feláll, azzal az átlátszó, pukkanó buborékos csomagolóanyaggal tekeri be a gyereket, legalábbis elgondolkodik rajta, nem kéne-e.
  • Jár a gyerek mellett, két karját köréje téve, nehogy elessen, ha megbillen. Akkor is, ha homokban jár a gyerkőc, vagy ágyban, párnák közt.
  • A légzésfigyelő még hároméves korban is az ágyikó végében figyel.
  • A játszótér az ördög találmánya, mert a homokozóban ülve csak bacit lehet elkapni meg felfázni, meg napszúrást kapni, mert megenni a piszkos homokot, a mászókáról csak leesni lehet.
  • A csúszda az ördög találmánya, azon gyerek még nem maradt fent.
  • A bölcsődei gondozónők messziről kerülik, mert naponta háromszor bejár kérdezősködni, hogy ugye ráadták-e a bélelt zoknit a gyerekre, és a pótfülvédőt és a párnázott játszósgatyót, és beadták-e neki a vitaminokat, mind a hatot?
  • Nem viszi a gyereket az utcára 10 fok alatt és 25 fok felett. Esőben még az ablakokat is bezárja.
  • Nem bízza a gyermeket senki másra az égvilágon, csak a kötelező esetekben. Inkább magával viszi a nőgyógyászati éves kontrollra is, mert nem bízik senkiben.
  • Minden szabad percében EU-s ajánlásokat olvasgat, hogy a gyermeke az Unió által javasolt legnagyobb biztonságban legyen.
  • Mindenből a legdrágábbat veszi, mert az olcsó szar.
  • Ha a gyereked a játszótéren véletlenül fellöki az övét, MENEKÜLJETEK.

Ezek volnának az anyukák véleményei összefoglalva a Paramamikról.

 Az én véleményem az, hogy bár mindentől úgysem tudjuk megóvni a kicsit, akkor legalább attól próbáljuk meg, amitől sikerülhet. Azaz nem gátolhatjuk meg, hogy szaladgálás közben elessen, de azért, ha a konnektor mellett szaladozik, érdemes elterelni onnan.

 Ma este olvasgattam internetes kérdezős-válaszolós oldalon olyan kérdéseket, hogy „Paramami vagyok, ha légzésfigyelőt használok 23 hónaposan?” és „Paramami vagyok, ha nem adok a kilenc hós fiam kezébe babakekszet?”. Elszomorított, és egyben el is gondolkodtatott, hogy ha nem szeretünk egy bizonyos szót magunkra pejoratívan hallani (márpedig a Paramami anyukanyelven sértés, kár is tagadni), akkor miért használjuk magunk is a kifejezést? Hiszen ezzel pont népszerűsítjük! Sokan talán nem is hallották eddig, megkérdezik, hogy miért, az mi? Erre meg majd jönnek az egymást felvilágosító válaszok, hogy „az, ha hungarocellbe burkolod a gyereked”, stb., tehát jó kis lavinát lehet elindítani. Egyébként ez általánosan igaz, minden sértő, bántó, piszkálódó divatkifejezés (a Paramami, a Bioanyu, az Ősanya, bármelyik) szájhagyomány útján terjed. Aki pedig sértőnek találja, és nem használja senkire, hanem Őrá használták, akaratán kívül is terjeszti a gúnynevet, ha panaszkodik róla, vagy visszaigazolásért folyamodik, hogy „Nem, nem vagy az.”

 Paramami ellentéte egyébként Felelőtlen Anyu, aki ha megszól azért, mert nem denszingelsz nyolc hetes terhesen, hótbiztos azt gondolod róla, hogy ő meg tuti hogy kilenc hónaposan is szívja a hülye bagót, meg vedeli a vodkát két szoptatás között. Ha egyáltalán szoptat, mert Felelőtlen Anyu tuti inkább adja azt a műanyag tápszert, amitől úgyis csak meghíznak a babák meg allergiásak lesznek és leszoknak cicikéről is. Ha gondolod, az egy dolog, én úgy gondolom, azzal nincs különösebb baj, a baj ott kezdődik, ha ezt meg is osztod vele. Ugyanis negatív gondolatai bárkinek lehetnek, emberek vagyunk. Azonban a gond ott kezdődik, ha gondolatainkat szavakká alakítjuk, ugyanis a rossz embert (jelen esetben a bíráló, mindent mindenki másnál jobban tudó anyukát) nem a gondolatai, hanem a kimondott szavai különböztetik meg a jó embertől (a szelíd, csak a maga, nem a más gyermekét nevelő édesanyától). Persze itt is igaz, hogy a józan ész határai szerint azért lehet figyelmeztetni bárkit, ha veszélyes, amit csinál, de ezt lehet finoman, kulturáltan, előítéletektől és találgatásoktól („tuti, hogy Te meg ezt, meg ezt csinálod”) mentesen. Aki megérti, hol a határ a másik bántása, és a jó tanács között, nem fog vitákba keveredni. Már persze akkor, ha a másik fél is ismeri a kettő közötti különbséget.

De térjünk vissza a kérdéshez: van-e olyan, hogy túlféltés? Hol rejtőzik a határ az egészséges óvás és a túlaggódás között? Mindenkinek máshol. Bár ezekben a dolgokban máshogy gondolkodunk, a fontos, hogy mivel UGYANARRÓL a gyerekről van szó, meg tudjuk beszélni. Mivel ha két anyuka, vagy két apuka beszélget ilyen formán a két saját, illetve egymás gyerekeiről, egyrészt nehezebb a dolog, mert nincs joguk beleszólni a másik nevelésébe (tanácsot adni kéretlenül meg ugyebár nem illik), másrészt könnyebb, hiszen az Ő gyereke, Neked azzal nem okoz SEMMIFÉLE hátrányt, ha kicsivel jobban, vagy épp kevésbé aggódik. Tehát, túlféltés szerintem nincs is, vagy ha van egy nagyon erőltetett és mű fogalom. Ugyanis mindenkinek mást jelent(ene) ez a fogalom, és ezzel el is veszítené a tárgyát, azaz nem lenne egy univerzális mércéje, mert ami az egyiknek túlaggódás, a másiknak a természetes védelmezés. Amely tett az egyik anya szerint túlaggódás, a másik anyuka szerint a tett hiánya pedig felelőtlenség – ki tesz igazságot? Ilyen formában senki. Mindenki a SAJÁT gyerekéért felel, a saját gyereke nevelésének kérdésében pedig SAJÁT maga szab határokat. Ha ezt elfogadjuk, máris kevesebb vitába bonyolódhatunk bele.

 Itt egyébként leírnék egy sztorit, ami úgy gondolom, hasznos lehet, és ami egy neten feltett kérdés és a rá érkezett válaszok alapján jutot eszembe, cirka két hónapja esett meg velünk a történet. Tehát, egy anyuka feltette a minap azt a kérdést, hogy „Kisfiam leesett az ágyról, és beütötte a fejét, nem látszik semmi, nem álmos, és nem hányt, vigyem orvoshoz?” – A válaszok teljesen vegyesek voltak (nem szó szerint idézek, hanem csak a lényeget, de a szóhasználat egyezik):

  • Ne vidd, ha nem hányt, nincs baj, ne legyünk már Paramamik!
  • Nem tudom, én lehet hogy elvinném, de nem biztos.
  • Minek? Miért kell mindentől féltetni azt a gyereket, nem lesz baj!
  • Vidd el azonnal, lehet bármi baja, belső sérülés, inkább vidd el feleslegesen, mint hogy homokba dugd a fejed!

Én pedig leírtam a hölgyeménynek, hogy én mit tettem, amikor Levi lebucskázott az ágyunkról két hónapja. Lemostam a pofiját (kicsit felszakadt a szája), és felhívtam az ügyeletet, megkérdeztem mi a teendő, vigyük-e be, vagy sem? (Az ügyeletet egyébként a baba kiskönyvébe írta be a védőnőnk, de interneten is villámgyorsan meg lehet találni). Azt válaszolta a kedves hölgy a vonal túlsó végén, hogy amennyiben fejre esett, vigyük be, ugyanis MINDEN ESETBEN koponya röntgen ajánlott ilyenkor, ha koppant is a buksi, és nem 5 centiről történt a dolog. Hívtam apuékat, bevittük (Zsolti éjjeli műszakban dolgozott), megvolt a röntgen. A Bethesdában voltunk egyébként, a gyermekorvos egy végtelenül kedves, és zavarba ejtően fiatal doki volt, nagyon értett a gyerekekhez és a hivatásához. Amikor megnézte a röntgen-felvételt, azt mondta, hogy minden fejre esés esetén be kell menni, és amennyiben a kicsi egy éven aluli, éjszakára is bent tartják adott esetben megfigyelésre. Levi fotóján nem látszott semmi, de azt tanácsolta, figyeljük, ne engedjük nagyon őrjöngeni (azaz szaladgálni, és kérte, a játszótéri mókát is hanyagoljuk) 1-2 napig, ugyanis amennyiben belső koponyasérülés van, az a röntgenen nem látszik, és 24-48 órán belül kiderül. Az, hogy nem hányt azonnal (sok anyuka ezzel el is intézi, hogyha az esést követően nem adta ki a baba a vacsorát, akkor kutya baja), nem jelenti azt, hogy mondjuk az éjszaka közepén nem is fog, tehát fokozott figyelem, és azonnal menjünk vissza, ha gond van.

 Örültem, hogy ennyire körültekintőek az orvosok, és hogy nem veszik félvállról a dolgot. Tanácsolom minden anyukának – ha megengeditek – hogy fejre esés esetén hívjátok fel az ügyeletet, megkérdezik hány centiről esett, milyen „szögben”, és a lelkiismeretesek azt fogják tanácsolni, menjetek röntgenre. Nem leszel Paramami, csak körültekintő. Én az ilyesmire azt mondom: Inkább menjen az ember feleslegesen, mint hogy ne menjen, és egy életen át küzdhet a lelkiismeretével, ha ne adj’Isten BÁRMI történik. Egy anya feladata és kötelessége a gyermek védelme, akkor is, ha éjjel van, akkor is, ha kinevetnek az interneten, hogy Paramami vagy, és akkor is, ha nem hányt azonnal, vagy nem jár körbe-körbe a szobában szédelegve.

 Ide kapcsolódik még az a dolog, amikor nem anyuka, hanem gyermektelen ember nevez minket túlféltőnek, túlaggódónak, Paramaminak. Ezt én egyszerűen lerendezem, mindössze ennyivel: „Ha lesz gyereked, Neked is lesznek határaid, amikor biztonságot érzel, és amikor aggódsz, ezt nem tudod szabályozni, belülről jön. Onnantól, hogy szülsz, kötelességed megvédeni a gyerekedet azoktól a veszélyektől, balesetektől, amiktől csak tudod. Amiktől pedig nem tudod – aggódsz, hogy ne is legyen szükség rá.”

Részlet egy gyakori anya-párbeszédből

Avagy makacs vagyok, vagy határozott?

 Anyai döntéseket hozni nehéz. Nehéz, mert csak hallomás alapján döntünk valahogyan kezdő anyaként, hiszen annyi, de annyi információ kering az éterben, hogy még az orvosok SEM egységes álláspontot képviselnek. Választunk, félig tudatosan, félig szimpátia alapján (ki mondta az adott dolgot?) és rajtunk múlik, mennyire betonozzuk be magunkat egy adott döntés mellett. Amikor valami mellett  elvakultan letesszük a voksunkat, nehezen álljuk meg, hogy meghallgassuk / meghalljuk  A Másik Oldalt. Tipikus párbeszéd:

- Azt olvastam, a cukor egészségtelen, még kis dózisban sem szabad adni a gyerekeknek három éves kor alatt.

- Én meg pont tegnap olvastam, hogy ritkán azért belefér, sőt, szinte kell is a szervezetnek a cukor bizonyos formája.

- Hát nem tudom, mert mondom, én is most olvastam, hogy nem szabad, mert korai elhízást okoz és ekcémát és pollenallergiát..

- De amit én olvastam, az is friss infó, és mondom, ritkán még jót is tesz!

- Hát, mindegy, én azért inkább nem adok az enyémnek.

- Ahogy gondolod, én néha azért majd adok, mert szerintem igaza volt a cikk írójának.

- Szerintem meg a másiknak, az az orvos szerintem nevesebb.

- Hát, én meg pont erről a másikról hallottam, hogy szakmailag elismertebb. 

- Nem, ő fiatalabb, nem tudhat annyit. Egy idősebb mindig nagyobb nevet jelent a szakmában.

- Jó, de annak meg sokszor elavultak a nézetei, mondom hogy az általam olvasott dolog frissebb.

- Attól még nem biztos, hogy jobb.

- Miért, szerinted a tudomány visszafelé halad?

- A tudomány is tévedhet, olyankor szoktak visszatérni egy korábbi elgondolásra.

- Mindegy, egy szó, mint száz, én adni fogok neki néha, egy Túró Rudi nem árthat.

- Adjál, én inkább nem szoktatom rá ilyen kicsi korban, eszik még elég mérget később.

- De ennyitől nem szokik rá, ezt is olvastam egy orvosi lapban.

- Hát nem tudom, én meg pont a védőnőnél olvastam tegnapelőtt, hogy simán rá lehet szokni a csokoládéra és a cukorra ritka fogyasztással is.

- És az melyik lapban volt? Csak mert a ti védőnőtöknél olyan régies elvek vannak.

- Szerintem meg épphogy nála mindig tök jókat olvasok és hallok.

- Ja, már sejtem melyikről beszélsz, abban a lapban mindig olyan sületlenségek vannak….a múltkor is, azt olvastam benne, hogy az anyatejet 3 hónapig lehet csak mélyhűteni, holott az én védőnőm szerint hat hónapig.

- Nem, a tiéd mond butaságot, mert valóban csak 3 hónap, másoktól is hallottam már.

- Hát én is hallottam már másoktól a hat hónapot is. Meg abban a lapban olvastam azt a baromságot is, hogy a babaúszás inkább árt, mint használ. Pedig nagyon is egészséges és jót tesz.


- Pedig tényleg így van, ugyanis a minap pont azt olvastam, hogy……………………

Ugye, milyen oltári unalmas? Nem tudom, létezik-e akár egyetlen olyan anyuka is a világon, aki még nem hallott ilyen párbeszédet, olvasott efféle fórumos beszélgetést, netán nem volt-e maga is résztvevője ilyennek? Na, ez is olyan, mint a Mátyás király és a vödör szar esete, csak itt az győz, aki hamarabb abbahagyja.

Mégis, az egészben a leginkább gondolkodtató számomra az, hogy mivel nem vagyunk orvosok (mármint többségében, mert ugye gondolom nem minden anyukának és apukának van orvosi diplomája – egyébként még az sem jelent semmit ugyanis az orvosok sem értenek egyet sok mindenben), honnan tudjuk, MELYIK ELGONDOLÁSNAK higgyünk? Amelyik szimpatikus? Amelyiket többször hallottuk? Amelyiket idősebb doki mondta? Netán fiatalabb? Úgy érzem, ez megérzés. Minden anyuka (és apuka) megérzi, mit hogyan csinál szívesen gyermekével kapcsolatban. Pontosan ezért nem érdemes egymást győzködni arról, hogy ki milyen EU-s ajánlásokat meg sztárdokival készített interjúkat olvasott, és nem is kell, mert a gyermeknevelés szépsége az, ahogyan Pici bácsi is megmondta: Mindenki másképp csinálja.

 

Ti mondtátok - mikor vagyok Bioanya?

 Ez is valamiért sértő kategória lett. Nem tudom miért, de az, olyannyira, hogy sokan felvállalni sem akarják. Belefutottam a minap egy kérdésbe, melynek lényege az volt, hogy a Bioanyukák gyermekei vajon hogy fogják megenni a bölcsődei kosztot, mert az aztán tutira nem a bio-hozzávalók tömkelegéből készül majd. Erre a kérdésre ahány anyuka, annyiféle választ ad:

  • simán megeszi majd, ugyanis ha éhes a gyerkőc és ízlik neki az adott táplálék, megeszi, elvégre ő nem tudja, miből főzték.
  • megeszi, persze hogy megeszi a közértes krémtúrót (hiába keveri otthon neki a anyukája biogyümölcsből meg biotúróból) mert az otthon tiltott gyümölcs, és hát az ugyebár máshol meg annál édesebb. „Az a színes dobozos finomság, amit a játszótéren a többi gyerek dicsér, végre most én is megkóstolhatom!”
  • természetesen nem fogja megenni, mert nem szokott hozzá ezekhez az ízekhez / nem szokott hozzá az ízekhez. Anyuka tehát majd minden egyes nap csomagolhatja a biokaját kis dobozban, a bölcsis gondozók határtalan örömére, pláne ha a tizennégy gyerekből nyolcnak Bioanyuja van. Lehet majd egymás után mikrózni a dobozos kajákat.
  • ezekből a gyerekekből lesznek az elhízott kamaszok, ugyanis amint kikerülnek Bioanyu kezei közül, megrohanják majd az első Mekit és Börgerkinget ami az útjukba kerül, mert a., nem akarnak lemaradni a társaik mellől, b., így akarnak lázadozni és c., kíváncsiak mi is az a hamburger és milyen lehet az íze.
  • nem, nem így lesz, mert ha okosan neveled azt a gyereket, elvből el fogja utasítani a hamburgert. 
  • tessék, a bölcsődei (és óvodai) étkeztetés hétköznapiassága még egy plusz ok arra, hogy valaki Bioanyu legyen, mert ha már ezekben az intézményekben T. Gazdaságos alma van T. Színes spagettivel, legalább otthon kapjon az a gyerek tisztességes eledelt.

Az érvek és ellenérvek sokasága itt is színes összképet mutat, és hogy a válaszok közül melyik az univerzálisan igaz? NINCS ilyen. Az univerzálisan igaz válasz ugyanis ez: MINDEN GYEREK MÁS. Erre persze valaki mondhatja, hogy igaz hogy minden gyerek más, de a jó nevelés azért ad némi keretet a gyerektársadalomban, ez sem feltétlenül igaz. Ha öt anyuka ugyanazt ad a gyereknek otthon (esetünkben hántolt kölest biokefírrel), az egyik gyerek persze lehet, hogy a bölcsiben is azt igényli majd, a másik inkább a Túró Rudit kéri mert azt otthon nem lehet, a harmadik megeszi ami ott adnak bármi is legyen mert marha éhes már, a negyedik és ötödik meg azt teszi, amilyen hangulata épp aznap van. Mert nem egyforma az ízlésük, a vérmérsékletük. Természetesen valamilyen szinten lehet otthon alakítani az ízlést (ha mondjuk valamelyik családban zsírral főznek, az a gyerek megszokta és szereti, a másik meg háromnapos hasmenést kap ha náluk vacsorázik), de alapjaiban minden egyes emberi lénynek megvan a maga ízlése, a preferált és nem-szeretem ízek közötti különbségtétele, akármennyi idősek is. Kisfiam imádja a sütőtököt, de az apja és én a szagától is rosszul vagyunk, és ez már egészen kisbaba korában így volt.

 

 Szóval, azt írtam, manapság szinte ciki Bioanyunak lenni. Ezt onnan gondolom, hogy sok ilyet olvasok/hallok: „Én mindig a bioboltban vásárolok, de azért nem vagyok Bioanyu, mert néha kap a gyerek édességet is.” vagy „Én is elítélem a csokoládét, négyéves kora előtt nem is adok neki, de nem vagyok Bioanyu.” Nekem az a véleményem, hogy aki nem szereti magát Bioanyunak mondani, két dolog miatt teszi:

  • napjainkban ez a szó sértés lett, ehhez semmi kétség nem fér.
  • a Bioanyu sokak számára, ha nem is sértő, de egy pejoratív, bizonyos vagányságot mellőző fogalom, csak úgy, mint a Paramami (ezt sem sokan vallják be, majd eljutunk ide is)

 

De ki is az a Bioanyu? Miként definiálják őt az anyukák? Lássuk csak:

 

  • nem vásárol közértben, sosem. Legalábbis a gyereknek.
  • mindent piacon vesz, kendős nénitől, vagy pirospozsgás bácsitól, ami a gyerek ételébe kerül, mert hát ugyebár csak az az igazi.
  • mindent házilag gyárt, amit csak lehet, kenyeret süt, vajat köpül, paradicsomot termeszt. Amit nem termeszt, azt veszi meg a piacon.
  • A közértes „kész” édesség az ördög találmánya.
  • A csokoládé az ördög találmánya.
  • Az színezék és ízfokozó az ördög találmánya.
  • A cukor az ördög találmánya.
  • A só az ördög találmánya, ha egy körömpiszoknyival többről beszélünk.
  • Minden áldott nap főz, persze a gyereknek külön, mert az üveges bébiétel az ördög találmánya.
  • A tápszer is az ördög találmánya, de ha már kell, akkor abból is BIO-t kell venni, különben felrobban az univerzum. Mármint a babaszobában persze.
  • Számolgatja, egy héten hányszor eszik gyermeke húst, zöldséget, gyümölcsöt, fehérjét, szénhidrátot, A-vitamint, B-vitamint, C-vitamint, D-vitamint, stb.
  • Csak párol, és kizárólag százezres hypo-allergén, NASA által kifejlesztett edényben.
  • Azért párol, mert a zsír és olaj az ördög találmánya.
  • A Vegeta az ördög találmánya.
  • A Tesco az ördög találmánya.
  • Az Auchan és a Cora is.
  • Meg a többi mérgező szarokat áruló tömegkereskedések is.
  • Csokoládé NINCS. NEM IS VOLT, NEM IS LESZ. Legalábbis otthon.
  • A Mekdonáldsz és a Börgerking az ördög találmánya. A Káefcéről nem is beszélve.
  • A készen gyártott krémtúrótól az ég mentsen, mert természetesen az ördög találmánya.
  • Ha már rákényszerül a kész tejfölre, joghurtra (amiből sosem vesz gyümölcsöset, mert a natúrba kever inkább bio-gyümölcsöt) akkor kizárólag a legdrágábbat veszi meg, mert a tíz forinttal (netán többel) olcsóbb már biztosan szar.
  • Ha valaki csokival eteti a játszón a saját gyerekét, lesajnálóan néz a gyerekre, a csokietető anyukára meg „Hát, Te tudod” nézéssel.
  • Ha a Bioanyu gyerekét kínálod csokival, szemmel ver.
  • A gyerek az érettségi banketten felzabálja az egész svédasztalt, mert akkor szembesül vele, hogy ÍZEK is vannak. Ha már ezzel szembesült, a koliban majd rátér a sör-kolbász-csipsz életmódra, és százkilósan diplomázik, Bioanyu meg rettenet sikollyal csuklik össze a diplomasztón. Legalábbis ez a rémálma.

Talán sikerült összefoglalnom, mit is jelent Bioanyunak lenni jelen társadalmunkban. Gyakorlati értelmezésben annyit tesz, hogy kínosan odafigyelni gyermekünk egészségére, van, akinek ez szúrja a szemét, mert lehetne az anyuka kicsit lazább, van, akinek pedig ez a természetes, hiszen kötelességnek érzi maximálisan kiűzni az egészségtelen dolgokat a gyerek életéből és ételéből. Szóval, aki ilyen, az vagy határtalanul büszke rá és elítél mindenkit aki megfelelő uzsonnának talál egy Túró Rudit, vagy pedig megpróbál kevésbé szőrszálhasogatónak tűnni az étkezés terén és ezt ismételgeti: „Én nem tartom magamnak Bioanyunak, de..”. Itt is megvan a tyúk és tojás tipikus esete Bioanyu és Egészségtelen Anyu között, elég a következő párbeszédet elolvasni:

  • „Szerintetek melyik a jobb, a Danone, vagy a Milli krémtúró?”
  • „Én nem adok a gyerekemnek ilyen szarokat, minek mérgezzem? Eszik majd az oviban elég mérget.”
  • „Ugyan, ne legyél Bioanyu, kell a gyereknek néha egy kis bolti majszolás, egy túrókrémbe még senki nem halt bele.”
  • „Ja, tudom, Te is olyan vagy aki hat hónaposan csokoládéval béleli ki a mózeskosarat, de ÉN nem.”
  • „Nem, ÉN megtalálom az egészséges határt, és csak néha kap a gyerek csokit. A cukor is csak egy olyan dolog, ami kis dózisban, de igenis kell a szervezetnek.”
  • „Hát, a felesleges cukor még csak néha is árt, ezért van annyi elhízott gyerek. Az ilyenek a tipikus lusták, aki a gyereke kedvéért nem képes több időt áldozni és saját maga keverni össze a magyar túrót a friss gyümölccsel.”
  • „Nem hinném hogy ciánt kevertek a bolti túrókrémbe.”
  • ”Hát, pedig abban aztán van minden, ami hízlal és allergiát okoz, majd ha ekcémás lesz a gyereked tízévesen, emlékezz a szavaimra”
  • „Képzeld, a sógornőm gyereke ekcémás, pedig a sógornőm is ugyanilyen bio-bolond!”
  • „Szóval szerinted bolond, aki a gyereke egészségére vigyáz?”
  • „Nem, az a bolond, aki a végletek embere!”
  • „Jól van, akkor etesd a gyerekedet ilyen ócskaságokkal. Te döntésed.”

EZ csak szösszenet volt, egy rövidke kivonat egy fórumos beszélgetésből, nem szó szerint idéztem, hanem a lényeget. Egymást marták az anyukák, bele sem gondolva (egyik részről sem) abba, amit a másik mond. Mert ilyenek vagyunk többségében, ha van egy elvünk, egész egyszerűen becsukjuk a fülünket, ha véletlenül a másik is okosat mond. Ha valaki ekcémás, az valóban lehet a korai hozzátáplálástól, de BÁRMI MÁSTÓL is, nincs garancia (erről majd később még bővebben), de az egyik anyuka csak ennyit ért: lehet a korai hozzátáplálástól, a másik meg csak ennyit: de bármi mástól is. Erre mondom, hogy szelektív hallás, mert sok anyuka csak azt hallja meg, amit maga is úgy gondol, amivel egyetért. (Így belegondolva, az anyukák többsége vérbeli politikusi vénákkal rendelkezik.)

 

Ti mondtátok - mikor vagyok Ősanya?

 

 Kezdjük az Ősanyával, megadva a kellő tiszteletet a kategória jelöltjeinek. Meg úgy egyébként is, talán ezt a típust övezi leginkább az elvek összeütközéséből adódó konfliktusok hada, azaz, az Ősanyák és a Modern anyák folyamatos háborúja a folyó két oldaláról. Próbálom összeszedni a gondolataimat, miket is kell tudni az okosok szerint egy igazi, vérbeli, hamisítatlan Ősanyáról. Azaz - miket is olvastam róluk össze az internet színes világában, az Anyukák szavai szerint:

 

  • A szülésnél természetesen nem kér fájdalomcsillapítót, mert átmegy a babába, és megnyomorítja szegényt, meg különben is, igazi ANYA csak tűr, és küzd gyermekéért. Ha nem így teszel, nem is vagy igazi anya, és nem volt igazi szülésed.
  • Még a szülés előtt elolvasott a világon MINDEN nyomtatott és internetes anyagot, könyvet, tudnivalót a gyermeknevelésről (és a szülésről), amit onnan tudsz, hogy már négy hónapos terhesen hangoztatja, mit és hogyan fog csinálni, és Neked is mit hogyan kell(ene) csinálnod, ha jót akarsz Magadnak és a babádnak.
  • A gyermek tápláléka természetesen a gyémánt értékével vetekedő anyatej, amit legalább kettő, de inkább hároméves korig kell adni, különben a gyermek nem lesz elég családcentrikus, az édesanyjával való kapcsolata nem lesz elég bensőséges, egészségügyi állapota nem üti meg a normális mércét, kicsi lesz, nyamvadt és beteges.
  • A gyerek nem szopik, hanem cicizik, vacsorára sem vacsorát kap, ebédre sem ebédet, hanem cicit.
  • Cicikézés természetesen éjjel is teljesen normális, hároméves korban is, éjjelente hatszor is.
  • Cicikét természetesen bárhol, bármikor elő lehet venni, az is csak étkezés egy formája, aki ezt nem érti meg, barbár, szexista idióta.
  • Nincsenek olyan megnevezései, hogy „Tojógalamb” vagy „Fikusz Kisasszony”, mert a gyermek csoda, az anyaméh áldása, azaz csak „Életem”, „Gyermekem” és egyéb édes-kedves megszólítással illethető. Az anyukája pedig Édesanya, semmiképp sem pusztán anya, netán „mutter”.
  • A tápszer az ördög találmánya.
  • A babakocsi az ördög találmánya.
  • A cumi az ördög találmánya.
  • A cumisüveg az ördög találmánya.
  • A gyermek egészen addig, amíg Édesanyja maga alá nem csinál a gyermeke húsz kilója alatt, magára kötözve hordja, mert csak így lehet a gyermekkel éreztetni, hogy „Édesanya itt van, szeret és vigyáz Rád”. Könnyű felismerni, mert mindig púpos, van, hogy elöl-hátul: gyermek a hátán, hátizsák elöl, vagy fordítva. Ha babakocsiba teszed azt a szerencsétlent, szívtelen rohadt dög vagy.
  • A gyermeknek nincs saját szobája, maximum a fa- és háncsbabák tárolására, ugyanis evidens, hogy a szülői ágyban alszik (optimális esetben cicikével a szájában), mert csakis így lesz normális kapcsolata az Édesanyjával. Ha külön szobába teszed azt a szerencsétlent, szívtelen rohadt dög vagy.
  • Féléves koráig nem ehet a gyermek barackot, almát, semmit, csakis kizárólag anyatejet, ha előbb adsz neki bármi mást az anyatejen kívül, természetesen szívtelen rohadt dög vagy, aki károsítja gyermeke beleit.
  • Hajfesték, körömlakk, és társai tilosak, teli vannak kémiai anyagokkal, amiket beszippanthat a gyermek, átkerül az anyatejbe, visszafordíthatatlan hibát követsz el, ráadásul egy igazi Édesanya nem olyan felszínes, hogy a külsőségekkel foglalkozzon, hanem a gyermekének él, szabad óráiban (amikor nem éppen a többi Édesanyával cserél eszmét a harcifórumján a helyes hátibaba-kötözési módok legújabb EU-s ajánlásáról), körömfestegetés helyet inkább készít egy háncs Kent háncs Barbie mellé, hogy megtaníthassuk gyermekünknek a családalapítás alapjait. Arról nem is beszélve, hogy ha hajfestékre költöd a Ringatóra (Kerekítőre) szánt összeget, szívtelen rohadt dög vagy.
  • A Ringató, a Kerekítő, a Becézgető, a „Mossunk együtt kakis pelust” összejövetelek alapfoglalkozások Neked és gyermekednek a hét legalább öt napján. Nem is beszélve az Anyatej Klubról és a Hordozó Klubról, a „Gyártsunk házilag játékokat” kézműves foglalkozásról.
  • Apropó, játékok: pénzkidobás a Fisher Price, mert a legjobb játékokat az Anyatermészet adja, Neked csak ki kell faragni, meg kell kötni, meg kell tölteni, le kell fejteni, össze kell kötözni.
  • Mosható pelenka, egyértelmű, miért, van nem mosható is?
  • Mindent házilag termeszt az édesanya kertben, vagy kis ládában az erkélyen, mert a közértben csak felfújt műanyagalmát lehet kapni, tök veszélyes.
  • Ha a túrókrémet / babakekszet / stb. nem magad köpülöd, termeszted, kevered, sütöd-főzöd, hanem készen veszed, lusta vagy. Meg hát szívtelen dög is, mert a gyerekedet mérgezed.
  • A köles, a hajdina, és egyéb „magok” az alapvető élelmiszerek közé kell, hogy tartozzanak.
  • Minden egészségügyi termék illatmentes, minden étel színezék- és ízmentes.
  • A Túró Rudi az ördög találmánya.
  • Jelszó: amit nem tudsz megkötni, vedd meg használtan, mert újat venni pénzkidobás.
  • Ha használtan nem kapsz, nem ügy, az Ősanya büszkén vállalja, hogy ő biza függönyből is tud harisnyát varrni. Vagy ha nem, hamar megtanítják Ősanya társai.
  • A televízió az ördög találmánya.
  • A védőnő egy idióta.
  • A gyermekorvos egy dilettáns barom.
  • Bölcsőde? Ammegmi?
  • Ha a gyermeket nem Botondnak hívják, akkor hótbiztos hogy Ond, vagy Kond. Vagy Kende, Tass, Huba, Töhötöm, Hunor, Magor, Szemere, Nemere, vagy Lehel.
  • Szemüveges. Mert nagyon sokat olvasott. Főként a kötődő nevelésről és a nyolcvanhat hordozási módról.
  • Magassarkú cipő, bokánál rövidebb szoknya nem elfogadható viselet, mert nem lehet a gyermek után megfelelő tempóban szaladni a játszótéren.
  • Ruhában csak földszíneket hord, barnát, homokszínűt, bézst, feketét, foszöldet. Mert rózsaszínt csak a buta libák hordanak, pirosat csak a ledér nők, kéket meg a bolondok. Meg különben is, ha a mosható pelusból kifolyna a kaksi, nem látszik a pólón.
  • Nála nincs olyan, hogy a gyermeknek épp jön a foga, vagy a gyermek épp bekaksizott. Nála olyan van, hogy „Jön a fogunk”, és „bebkaksiztunk”. Harmincéves létére mondjuk elég ciki ezzel büszkélkedni.
  • Egyébként is, a gyermek nem böfizik, hanem büfikézik, nem szarik hanem kaksikál, és az orrában is cicakaki van, netán (komolyabb Édesanyák szóhasználatával élve) átlátszó orrváladék. Azt meg már tisztáztuk, hogy a gyermek nem szopik (na adj’Isten eszik), hanem cicikézik.
  • Otthon könyvtárnyi irodalom van a kötődő nevelésről, gyakorlatilag az édesanya számára az nem egy elv, hanem egy vallás. Sőt, A VALLÁS.
  • „Szabadítsátok ki Geréb Ágnest!!!!”

 

Durva. Ezeket elolvasva nem csoda, ha megbántunk másokat, akik pusztán tőlünk eltérő nevelés módszereket választottak. Természetesen van, amivel én sem értek egyet (és itt most nem feltétlenül a túlzó, bántó-poénos – kinek ugye mi – megfogalmazás, hanem a mondanivaló a lényeg), de ezt nem úgy teszem közszemlére, hogy a másik arcába mondom a véleményem (kérdezés nélkül, mert ha kérdezik, az persze más, de arra is léteznek emberi variációk a fentiek helyett), hanem pusztán úgy, hogy én MÁSKÉPP csinálom. Ha valakit a tetteid nem győznek meg, a szavaid sem fognak, bármennyire is igyekszel minél mélyrehatóbban, vagy bántóbban fogalmazni, példának okáért ráadásul egy anonim, internetes fórumon. Való igaz, én is a szavak erejét használom arra, hogy megosszam a gondolataimat, de ennek a könyvnek a lényege pont a pártatlanság, hogy minden gyermekkel kapcsolatos tudni- és tennivaló mindkét (vagy több) oldalát megmutassam, és ez, azt hiszem, eléggé különbözik attól, mintha a „Hordozz Te is, mert az jobb” vagy a „Minden babát kocsiba!” című könyvet írtam volna meg. Ugyanis azt vettem észre, hogy egy adott dolog mellett érvelést úgyis csak az hajlandó megérteni, egyáltalán átgondolni, aki amúgyis azt az adott nézetet vallja, mert ha a másikat, akkor egyből támad, gyakorlatilag be sem engedi az ellenérvet a fejébe. De vissza az Ősanyákhoz.

 Valakitől azt hallottam, hogy csak az az Ősanya, akire minden kitétel igaz, olvastam viszont egy anyuka szomorú szavait, aki konstatálta, hogy ő pusztán azon oknál fogva lett le-Ősanyázva, hogy kisfia még húsz hónaposan szopizik. Ez a baj, hogy ha valamit én máshogy csinálok, mint Te, akkor – hogy megpróbáljak nyomatékot adni a nemtetszésemnek a Te nevelési módszeredet bírálva – Rád húzok egy skatulyát, amely az adott nevelési elvvel lett felcímkézve. Tökmindegy, hogy ez a skatulya LÉTEZIK-E valójában, vagy csak a nép alkotta meg a már ismertetett okból (hogy kiigazodjunk az anyukák sokaságán), gondolkodás nélkül Rád sütöm, mert egy kitétel igaz Rád a negyvenből. Erre Te természetesen vissza akarsz vágni, és ezért rám sütöd, hogy túúl modern vagyok, már-már a felelőtlenségig modern. Mert mivel nekem nem tetszik a sokáig szoptatás, ezek szerint én EGÉSZEN BIZTOSAN már négy hónaposan a közértes zacskós levest csináltam a babámnak. Amitől persze Szerinted károsítottam a bélrendszerét, és minek szül az ilyen, inkább csináltam volna kisszéket a baba helyett. Ez persze csak egy példa volt, de remélem azért érthető. Az egész egymásra mutogatás, meg Ősanya – Modern Anya ellentét egymást szülte, és egymást élteti. Ha valaki kendőben viszi a piacra a babáját (mert mondjuk a batár nagy babakocsit nem tudja egyedül kezelni a mozgólépcsőn az anyuka) akkor egy másik anyuka – a legújabb babakocsimodellt tologatva – egyből odasúgja a társának, hogy „Nézd már az Ősanyát!”, az Ősanyának nevezett anyuka pedig ezen felháborodva amint hazaér, leírja az internetes fórumon a hordozós társainak, hogy megint látott két előítéletes nőszemélyt, akik ráadásul még barbár módon abban a nyomorult talicskában tolták szerencsétlen gyermekeiket, akik kétségbeesésükben csak az eget nézhették mert az Édesanyjukat nem látták abból az ördögi szerkezetből. De ez természetesen megtörténhet fordítva is, a kendős súg oda a barátnőjének a babakocsisról, és a babakocsis borítja az egész lelki bilijét a netes anyuka-társainak a visszamaradott, tarisznyás bolondokról, akik hátizsákként kezelik a csóringer gyerekeiket. Jogosan merül fel a kérdés: vajon melyik volt előbb, a tyúk, vagy a tojás? Erre a kutya sem fog tudni választ adni, de egy biztos: amíg van tyúk, lesz tojás. És amíg tojás van, a tyúk is kikel (vagy a kakas, de az apukák is tudnak ám nagy harcosok lenni, mint tudjuk J), ez az élet rendje. Ha megadnánk egymásnak a kicsivel nagyobb tiszteletet, mert lehet hogy ő kendőzik, ő meg babakocsizik (és nem, baromira nem kell győzködni egymást, vagy klikkekbe alakulva szidni egymást), de mindketten emberek, anyák, mint mi magunk, talán kicsivel finomabb lenne az a rántotta.

süti beállítások módosítása