• „Te meg ugyan miben fáradtál el?”

Másik kedvenc mondat, amit az otthon lévő anyukák nem feltétlenül szeretnek hallani. Aki dolgozik, mert vagy MÉG nem, vagy MÁR nem nevel kisgyerkőcöt, azt gondolja, csak a munka a megerőltető az életben. Akár még édesanyáink, nagymamáink is megkérdezhetik tőlünk a fenti mondatot, mivel ugyanis aranyszabály: idővel minden megszépül. EZ sokszorosan igaz az anyaságra, a gyeses időszakra. 

Biztos vagyok abban, hogy amikor én leszek nagymama, én is azt fogom érezni, amikor a lányom / menyem panaszkodik hogy elfáradt az egész napos babanevelgetésben, hogy ugyan már, hiszen az olyan szép volt, egész nap sétáltam meg ringattam, tejbepapit főztem és mesét mondtam, mi is volt abban a nehéz? Vicces lesz akkor majd elolvasni ezt a könyvet, amelynek lapjai felidézik majd, miért is vezetnek nagyikoromban az érzékeim tévútra ebben a kérdésben. Idővel ugyanis valóban sokszor megszépülnek a dolgok, a gimis problémáimat sem látom már nagynak, ám ha előveszem az akkori levelezéseimet a barátnőimmel (naplót sajnos nem írtam), elgondolkodtató, hogy mennyire csak a jóra meg szépre emlékszem néha az egészből. Azért írtam, hogy ez fokozottan igaz az otthon töltött évekre, mert amikor a főnök ordibál, a túlóra megint sok volt, és olyan édesek a kisbabák, mi sem természetesebb, mint arra gondolni, nem akarok otthonlevő anyukás panaszt hallani, neki akkor is ezerszer könnyebb az élete. És különben is, mit szépítgethet minden egyes múló perc, hónap és év jobban, mint a gyermekeinkkel töltött perceket, amikor olyan, de olyan gyorsan felnőnek? 20, 30, netán 40 év távlatában teljesen természetes, hogy úgy érezheti a nagyi, a dédi, a nagynéni, szomszéd néni, stb., hogy ő sokkal jobban helytállt, és sokkal kevesebbet panaszkodott, pedig sokkal nehezebb dolga volt, mert nem volt sem eldobható pelenka, sem százféle bébiétel és ezek a mai fiatal anyucik különben is olyan puhányok. Nem állítom, hogy nincsenek nők, asszonyok, akik esetében VALÓBAN így történt, de azért érdekes lenne megkérdezni erről az ő édesanyjukat, nagymamájukat, szomszéd nénijüket is J. Mert maximálisan biztos vagyok benne, hogy többségében ŐK is úgy fogják gondolni, hogy ŐK még náluk is jobban helytálltak, és náluk is kevesebbet panaszkodtak. És ahogy már írtam, feltehetőleg mi, mostani friss anyucik is így fogjuk gondolni a magunk nagyi- vagy dédi idejében.

 Még egy kis adalék ehhez a gondolatmenethez: amikor azt hallani idősebb anyukáktól, azaz már felnőttet „nevelő” édesanyáktól, hogy „a mai anyukák egyfolytában a neten lógnak, bezzeg az én időmben még ez nem volt jellemző”, a bosszankodás helyett inkább érdemes kedves mosollyal nyugtázni a mondatot, és arra gondolni: mivel akkor még nem volt internet, ezért abban az időben az Ő gyeses létük alatt ők kötögettek. Meg horgoltak. Meg sütöttek. Magyarán ők is kikapcsolódtak valamivel, csak az a valami még nem volt gépesítve. De akkor is kötögettek volna, ha lett volna számítógép? Ezt már sosem tudjuk meg :)

 Gyermektelen ismerőstől hallani ezt a kezdőmondatot azonban kifejezetten a zsebünkben nem lévő bicskát is élére nyitó, legkevésbé sem baráti érzéseket életre hívó pillanat. Nem tagadom, amikor még fogalmam nem volt, mit jelent gyermeket nevelni, én is irigyeltem a játszótéren futkosó apróság után kocogó anyukát, mert arra gondoltam, hogy míg én épp rohanok az egész napos robot közepette kivenni a csekélyke húsz perces ebédszünetemet, ami arra sem elég, hogy eljussak a kifőzdébe, neki bezzeg az egész napja egy nagy babázás. A napokban láttam a játszótéren egy fiatal irodistalányt, akinek az arcán láttam, hogy pont ugyanezt gondolja rólam.

 Ha lett volna kedvem mosolyogni, keserédes mosollyal nyugtáztam volna, hogy nem, nem fogócskázom a kicsivel, aki azért szalad előlem, mert bokáig lefosta magát, miközben a homokot ette, és észrevette, hogy elindultam feléje, hogy megpróbáljam felnyalábolni anélkül, hogy én is derékig kaksis legyek, mert számára véget ért a játszóterezés. Otthon persze sír, mert kádba dugom ruhástul, megpróbálom lefejteni róla a szaros mackónadrágját, kiszedni a hat foga közül a homokot, a lábammal távol tartani a kutya kajás tálkájától, miközben megmelegítem az előző este megfőzött ebédet, amiről tudom, úgysem eszi meg, csak szétkeni mindenhol, és az ebéd után újra dughatom a zuhany alá, igaz, ezúttal csak a pofiját. A játszóterezés előtt fél óráig imádkoztam neki, hogy legyen szíves egy pillanatra leülni, hogy feladjam rá a tiszta pelust és a melegítőt, ne ordítson, amíg nem lát két perc erejéig, ugyanis nekem nincs pelenkám. Tettük mindezt egy olyan reggel után, amikor kétszer cseréltem rajta body-t, szemétbe dobtam egy szelet tarjás kenyeret, mert miután elkészítettem neki, ő végignyalatta a kutyával, miközben telefonáltam. Persze a hatos kelés is finom volt, ami ordítással kezdődött, majd a pelenkázón lerúgta a vesémet türelmetlenségében, és éhségében, amit sikerült ugyan enyhítenem az elkészített tápszerrel, de ahogy kiitta a cumisüveget, azon melegében kiborította a tápszeres dobozkát, majd beleült és onnan kiabált nekem, hogy „Ana,ana,ana”, kifejezvén, hogy csináljak már rendet. Megtettem, mialatt ő megfürdette az alvómackóját a felmosó vödörben (természetesen ki tudja nyitni a WC-ajtót), amiből számomra nyilvánvalóvá válik, hogy aznap este is sírással alszik el, ha csak meg nem szárítom gyorsban két hajszárító és vasaló segítségével azt a dögöt, ami nélkül nem képes elaludni. Hogy a másnapi ebédet mikor csináltam meg, a hajamat mikor mostam meg és mikor zuhanyoztam, már nem is emlékszem, talán alvásidő alatt, de a könyvem aznapra tervezett fejezetét este kilenctől éjfélig írtam, ez tuti, mert akkor fog legjobban az agyam.

Természetesen nem minden napunk ilyen, de az a nap épp ilyen volt. Ugyanis: az anyaság egy hullámvasút, egyik napom tökéletesen nyugodt, mert reggel mosolyogva ébred, imádnivalóan gügyög nekem pelenkázás közben, szépen megeszi a főzeléket, kurjongatva élvezi, ahogyan lököm a hintában, együtt tudunk ebédelni Zsoltival, majd egy három órás alvás után áttolom Levit anyuékhoz, én pedig beülök kedvenc kávézónkba drága barátnőimmel dumcsizni egy nagyot. Este pedig boldog és büszke mosollyal simizem Levcsi arcát, miközben ő álmos szemekkel kortyolgatja a tejecskéjét Mackóval a kis kezében, este fél nyolckor. Ilyen is van. Egy azonban biztos: amikor reggel felkelek, sohasem tudhatom, milyen napunk lesz aznap. Egyébként az anyukákról azt mondják, este arra várnak, hogy aludjon már el az a gyerek, mert úgy szeretnénk látni az esti filmet, reggel meg azért, hogy ébredjen már fel, mert úgy szeretnénk látni a mosolygós pofiját.

 Internetes olvasgatásaim során ismételten veszekedésbe futottam bele, amelynek lényege az volt, hogy az anyukák egymás torkának estek, amiért egyikőjük minden nap rendeli az ételt, csak ötnaponta van ideje hajat mosni, és úszik a lakása (saját elmondása alapján persze), a másik pedig mindezt nem értette, mert neki is van gyerkőce, ám ő minden nap főz, hetente többször besüti a haját, csillog minden és még a napi játszótérre is mindig van ideje. Erre nem akarom a választ hosszan taglalni, aki kicsit is elgondolkodik, könnyen rájöhet, hogy ez azért van, mert nem egyformák sem a babák, sem az anyukák. Akinek a gyermeke napi három-négy órát alszik, kevésbé pakol szét (vannak gyerekek, akik ülnek és húsz percek forgatnak egy kisautót, és vannak gyerekek, akik húsz percig két nap alatt nem ülnek egyhelyben összesen), anyukának nyilvánvalóan van ideje mindenre, amit szeretne. Aki viszont napi egy órára alig tudja letenni a gyerkőcöt, az ébren töltött órákban pedig a kicsi a nadrágja szárába kapaszkodva invitálja anyukáját közös építőkockázásra, neki feltehetően nincs minden nap főtt ebéd. Aztán vannak olyan vérmérsékletű gyerekek, akik egyedül is eljátszanak egy órácskát, de akadnak olyanok is szép számmal, akik kizárólag társaságban (elsősorban édesanyjuk társaságában) szeretnek csak játszani, akkor is, ha nem veszel részt a játékban, ott kell ülnöd mögötte / mellette, és nézned, különben dühbe jön. Az anyukák pedig szintén nem egyformák, van aki gyorsabban szeret pakolászni, és van, aki kényelmesebb, lassabb. Ezért tehát aztán végképp felesleges egymásnak esni, hogy „Nem is értem miért van Julikáéknál mindig akkora fennforgás, én mindig kényelmesen elintézem a napi teendőimet.” – ilyet olvastam és hallottam már anyukáktól, és bizony nem szerettem volna Julika helyében lenni.