A kórház, természetesen. Napjainkban ugyanis elterjedt a „bababarát kórház” kifejezés, amelyet „rooming-in” néven is ismerünk, és amely anyáink, nagyanyáink számára még ismeretlen volt. Abban az időben megvolt a tipikus szülészeti forma, szülés után a friss anyukák a szobáikba kerültek, a babák pedig éjjelente (és általában napközben is, szoptatás kivételével) a csecsemőosztályon húzták a pónibőrt. Persze biztosan minden kórháznak megvoltak a saját belső szabályaik, amik akár eltéréseket is mutathattak egymáshoz képest, ám a rendszer hellyel-közzel ugyanaz volt: a babákat háromóránként odavitték a csecsemős nővérkék az anyukáikhoz szoptatás céljából, majd visszavitték őket a kis „gyűjtőhelyükre”, az üvegfalas csecsemőosztályra, hogy az anyukák pihenhessenek. Éjjelente, nagy melegben és szükség esetén (például nem indult be a tejtermelés, vagy kevésnek bizonyult a anyatej egy-egy babánál) teáztatták a piciket, netán vizet adtak nekik. A „rooming-in” ezzel szemben annyit tesz, hogy a baba a szülés utáni első éjszakát leszámítva odaköltözik anyukájához a maradék kórházi napokra. Az édesanya szoptatja, gondozza, szeretgeti, egyedül az esti fürdetés és az orvosi vizsgálatok idejére viszik el a babát.

 Ma egyre több kórház veszi fel a „bababarát” címkét, amit sok anyukánál talál örömteli fogadtatásra, azonban vannak anyukák, akiknél nem éppen bababarátra sikeredett a dolog a modern rendszer keretében. Sőt, mamabarátra sem. Nézzük meg, miket hozhatunk fel a két rendszer mellett, és ellen, édesanyák tapasztalatai alapján, és – engedjétek meg – saját tapasztalataim alapján.

 A rooming-in rendszer nagyszerű, mert:

• egész végig Veled lehet a baba, tanulmányozhatod, megismerheted minden rezdülését, megismerhetitek egymást
• egyedül döntheted el, mikor szoptatod, öltözteted, hogyan altatod, de ha kell segítség, meg is kérheted a csecsemősöket arra, mutassák meg, legközelebb már tudni fogod
• mire hazamész, belejössz a baba gondozásába, nem otthon kell elkezdened megtanulni pelenkázni, fürdetni
• az igény szerinti szoptatás sokak szerint a lehető legjobb szoptatási módszer, mind a baba, mind a tejtermelés okán

A rooming-in rendszer nem mondható baba-, vagy mamabarátnak, mert:

• ha nincs tejed, a baba sok kórházban nem kap mást, azt mondják: „az előtej épp elég neki”.
• mivel egyre inkább elterjedt, hogy a babát nem a csecsemőosztályon tartják, sajnos bizonyos kórházakban nem szívesen veszik be akkor sem, ha rosszul érzed magad, fáradt vagy, vagy zuhanyozni mennél. Az indok: „Anyuka, és otthon mit fog csinálni ilyenkor, hova adja be?”
• ha pedig pusztán azért adnád be, hogy aludj egyet, mert 20 órája nem aludtál az állandóan síró baba miatt: „Anyuka drága, ilyen az anyaság!”
• friss sebbel, császár után pedig (ami ugyebár egy hasi műtét, konkrétan) nem biztos, hogy a legjobb eljárás az, ha szülésed másnap hajnalán odaadják a babát, hogy: „Innentől a magáé, jó babázást!”

 Ebben az új rendszerben az a jobb, hogy tapasztaltabban érkezik haza az édesanya a friss babával, a régi rendszer előnye pedig az, hogy kipihenten, energikusan érkezik haza az édesanya a csecsemővel. Rengeteget olvasgattam bababarát címkével ellátott kórházakról, mik az anyukák tapasztalatai, és sajnos azt kell írnom, sokszor elképesztő dolgokat olvastam. A rooming-in rendszerre ugyanis igaz egy másik szó is, amit akár a bevezetés okaként is elkönyvelhet az ember, ha nagyon akar: költséghatékonyság. Ebben a rendszerben ugyanis a babák gondozását nagyrészben nem a nővérek, hanem az anyukák látják el. Magam is megkértem egyszer egy fórumon az anyukákat, írják le a tapasztalataikat a kórházakról, ahol a babákat szülés másnapjától nekik kellett ápolni, „Tanuld magad” módszerrel. Meg lehet persze tanulni a babagondozást is autodidakta módon, de friss vágással, mondjuk egy közel 20 órás vajúdás után lehet, hogy nem a legemberségesebb dolog ezt elvárni a nőktől.

 Egy szó mint száz, az édesanyák egy része – ahogyan várható volt – örül ennek a megoldásnak, mert babázhat egész nap, senki nem veszi el tőle, nem csak háromóránként láthatja, igény szerint szoptathatja, ami a tejtermelésben is segítségére van. Az anyukák egy másik része számára azonban – ahogyan ez is várható volt – a bababarát nem éppen mamabarát. És néha még sajnos bababarátnak sem minősült. 

 Véleményem szerint a megoldás egy köztes rendszer lenne. Ahol az édesanya eldöntheti, hogy érzi-e magát annyira jól, hogy maradéktalanul ellássa a babáját, anélkül, hogy a nővérek a szájukat húznák, amiért az anyuka így döntött. Tudom, talán puhánynak hangzik a dolog, és talán azt gondolják most egyesek, hogy „ugyan, egy anya el tudja látni a babáját bármilyen rosszul is legyen, én is szültem és nekem is fájt, mégis megőrültem volna, ha elveszik tőlem szülés után, milyen anya az, aki azt választja, hogy alhasson a babázás helyett?”. Aki erre a mondatra bőszen bólogat, át kell gondolnia, hogy nem mindenki szülése ugyanolyan, nem mindenki szervezete veszi ugyanolyan könnyen az akadályokat.

 A csecsemős nővérekre mindig azt mondják a kórházakban, hogy ők mindent megmutatnak, csak kérdezni kell, és a babát is beveszik bármikor, csak kérni kell. Ez az elmélet. A gyakorlat azonban – számtalan vélemény alapján – nem ez. Hangsúlyoznám, ez nem feltétlenül az ő hibájuk, ugyanis tudom jól én is, hogy a legtöbb kórházban ki van adva egy irány, kinek hogyan kell végeznie a munkáját. El tudom képzelni, hogy a csecsemősöknek a „nagyon rooming-in” rendszerben működő intézményekben kiadják, hogy csakis végszükség esetén tartsák csak a kicsiket az osztályon, egyébként pedig igenis mondják meg az édesanyáknak, hogy a baba az övé, meg kell tanulnia egyedül ellátni, és ennek megtanulására ez a legjobb módszer. Mutassanak meg alapvető dolgokat, de ennyi az ő munkájuk. Személyesen olvastam olyan történetet édesanyától, akinek egy napos babáját visszavitték igen hamar a nővérek ezzel a mondattal: „Anyuka, csináljon vele valamit, mert mi már nem tudunk”.

 És most hadd osszam én is meg a mi tapasztalatainkat. Elsőként kihangsúlyoznám: velem a nővérek mindig nagyon kedvesek voltak. Mosolyogtak, ha kértem valamit, hogy mutassák meg, megmutatták. Nem rögtön, de mivel sok dolguk van, nem is vártam el, hogy rohanjanak hozzám. Azonban második éjjel Levi már órák óta üvöltött, bekopogtam, hogy tudnának-e segíteni, miért sírhat. A válasz az volt, tegyem mellre. A bababarát és igény szerinti szoptatást pártoló kórházakban ez egyébként olyan, mint az aloe gél, azaz: univerzális válasz minden problémára. Levi bármikor sírt, a válasz mindig ez volt: „Tegye mellre.” (Egyébként vicces, de a videófelvételen, amit apukám készített a kórház folyosóján rólam és a babáról, Levi épp sír, és a mellettem elhaladó nővér foghegyről odaszól: „anyuka, miért nem teszi mellre?” A válaszom ez volt: „Most jöttünk vissza, fél óráig rajta volt”). Azaz tettem, tettem, de sírt. Utoljára már ezt a választ kaptam: „Hát anyuka, az anyaság ilyen.” Pedig nem, azóta megtanultam, nem ez az anyaság.

 Amikor hiába tettem mellre, mégis sírt, odakint akkor voltak a 35-36 fokok, hőségriadó a köbön, gondoltam, talán nem elég neki a tej. A válasz az volt: „Elég lesz az, ekkora babának a 10 gramm elég.” Másnap is, harmadnap is ez volt a válasz, és tudvalevő, hogy az előtejben is rengeteg minden található, ami egy újszülöttnek elég. Csak éppen az újszülöttek sem egyformák. Levinek nem volt elég. A kórházból való hazaérkezésünkkor már gyanús volt, hogy a kicsi csak ordít, ordít, aztán amikor végre elaltattuk, és néztük, ahogy alszik, megsimogattam az arcát. Lázmérőt hoztak a barátok, a kicsi lángolt, száguldottunk a kórházba, a beteg és koraszülött osztályra, ahol 10 perces vizsgálat után kiderült, kiszáradás széle, az égnek hála, hogy észrevettük otthon és bevittük. Nem volt elég a tejem a számára, azért ordított annyira. Éhes volt és szomjas. 5 napot töltöttünk bent, ő infúzióra kötve, kék fény alatt, itatták vízzel, és az égvilágon mindent megtettek azért, hogy egészségesen vihessük haza. Sikerült, beindult a tej, Levi napról napra jobb színt kapott, ugyanis végre jóllakott.

 Azért osztottam meg ezt a tapasztalatot (pedig nagyon vacilláltam, megosszam-e), mert úgy érzem, valamit tenni kell azért, hogy az „anyuka tegye mellre, és különben is, az előtej bőven elég” mondatról napvilágra kerüljön, hogy nem minden babánál, és nem minden esetben igaz. És a gondot pontosan az okozta, hogy egy első babás édesanya, akinek a babája órákig cuppog a mellén, nem biztos, hogy felismeri, hogy a baba nem szopik, a baba csak cumizik. Pedig a szájmozgásán úgy látszott, nagyban falatozik, a szoptatási tanácsadó is megdicsérte, milyen ügyesen szopik a baba. De azt nem tudhattuk, hogy még nem igazán van mit. Utolsó nap lemérték hazamenetel előtt, Levi mennyit szopizott 30 perc alatt, mert úgy látták, sokat fogyott a 3 nap alatt, az volt az a bizonyos 10 gramm. Neki nem volt elég, de ezt én csak ÉREZHETTEM, de tudni nem TUDHATTAM.

 Mindazonáltal hangsúlyoznám, ez az egész NEM a kórház hibája, hanem a tökéletlen rendszer hibája. Hogy természetesnek vesszük, az anyaság olyannyira ösztön, hogy egy fél napja szült anyuka is profi benne, mert annak KELL, hogy legyen. Ösztön, ezzel egyet is értek, csak épp nem abban az értelemben, ahogyan a bababarátnak nevezett 24 órás rooming-in feltételezi. Ugyanis az ösztön bennem nem abban mutatkozott meg, hogy első naptól kezdve tutin pelenkáztam, altattam, szoptattam, hanem abban, hogy észrevettem, baj van. Nálam az anyai ösztön nem alátámasztotta a rooming-in tökéletesnek mondott rendszerét, hanem orvosolta egy nagy hibáját, hogy mindent az igény szerinti szoptatással akarnak orvosolni, ha a baba sír. Ráadásul, én azt gondolom, az, hogy az édesanya szabadon eldönthesse, hogy a háromnapos kórházi tartózkodás alatt mennyi segítségre van szüksége, és ezáltal feltöltődve, erőre kapva lássa el otthon újszülöttjét, olyannyira a baba érdeke, hogy inkább EZ jelenti a bababarát megoldást. Szerintem.