A játszótéri szabályokról a következőket olvastam, hallottam, amiket szeretnék Veletek is megosztani, természetesen pro és kontra érvekkel együtt, a szavak a Tieitek, fórumokról és az Életből. 

A játszótéren minden közös.

 Aki játszótérre megy, számítson rá, hogy amit levisz, ahogy a gyerkőce leteszi / leszáll róla, már el is tűnik, mert legalább másik két kisgyerek nézi ki magának kölcsönbe (jó esetben) az adott dolgot, miután elkérte Tőletek (jó esetben). A Közös Piac elvének nincsen univerzális, osztatlan népszerűsége, ez egyértelmű, ez is abból adódik, hogy minden anyuka más.

• Teljesen természetes, hogy a kicsik játszanak egymás játékaival, hiszen nekik még nem alakult ki a birtokosról és tulajdonosról alkotott fogalmaik ismerete, és ugyebár a gyerekeknek mindig az kell, ami nem az övék, mert az érdekesebb. Természetesen illik kölcsönkérni, mielőtt használatba veszik egymás holmiját, ám akkor sem kiakadni a szülőknek, ha ez a lépés kimarad, fátylat rá, még kicsit. Ha a Te gyermeked még nem veszi el a másét, idővel majd el fogja, ha dackorszakban lesz, vagy épp csak a nagyon kíváncsi korszakban. Meg egyébként is, homokozó szettet eleve nem a saját gyerkőcünknek viszünk le, hanem azért, hogy a kicsinek legyen cserealapja.
• Egyáltalán nem természetes, hogy a gyermekeknek nem akarják a szülők már egészen kicsi korban megtanítani, hogy van az enyém, van a tiéd, azaz: nem képesek a szülők már ebben a korban megalapozni a helyes társas viselkedés alapjait. Aki most nem teszi, mert azt hiszi, a gyerek még túl kicsi ahhoz, hogy felfogja, később majd hosszabb és keményebb küzdelemre számíthat ezen a téren, ugyanis ebben a kis totyogó korban a gyerekek még elég fogékonyak az élethelyzetekben való viselkedési normák elsajátítására, megszokására. Ha más játékával játszik a kicsi, tegye, de előtte Anyuka kérdezze meg, szabad-e, és a játék végén ugyanoda tegyék vissza. Miért is ne lehetne már ennyi idős korban is tanítani a gyerkőcöket (pláne óvodás korúakat, akik már beszélnek és valódi értelemmel bírnak) arra, hogy hogyan is illik viselkedni, és hogy tisztelni kell a más tulajdonát. Magyarán: a gyerek nem hülye, csak kicsi. Persze, ha anyuka azért nem szól rá a gyerekére, mert beszélget a többi szülővel, más tészta, de az ilyen dolog minden esetben a szülő hibája, sohasem a gyermeké.

A játszótérre nem nevelni megy az ember, hanem kikapcsolódni. 

 Az előzőeken alapulva, egyértelmű, hogy a szülőnek minden élethelyzetben nevelnie kell kicsinyét, mert a gyermek megzavarodhat, ha egyik helyzetben rászólnak valamiért (pl. közértben, sorban állásnál elhangzik: „Ne vedd el a kisgyerek babáját, mert nem a tiéd!”), ám a játszótéren ugyanezért már nem szólnak rá. A viselkedéskultúrát egészen kicsi korban kell elkezdeni kialakítani, mert a dackorszak közepén állati nehéz, utána meg már esetleg késő. Ugyanis egy óvodás korú gyereknek MÁR illene tudnia, mit illik, és mit nem, ha kis társaival játszik. Ez azonban nem mindenki számára ugyanolyan evidens:

• A játszótéren azért nem jó dolog nevelni, mert ott a gyermekek szabadabban kiélhetik magukat, miért kéne minden apró-cseprő dologban korlátokat állítanunk nekik? Amíg fájdalmat, könnyeket nem okoznak egymásnak a tettükkel, miért is kellene közbeavatkoznunk a játékukba? Ha elveszi, elveszi, majd visszaadja, nem fogja megenni azt a nyuszimobilt, ha meg beleeszik, beleeszik, a gyerekkeksz is közös, ha lehoztad, csak úgy, mint a kisvödör és a lapát. Ha mindenért rászólsz a gyerekre, nem csak hogy Tökéletes Anyuci vagy, de még csak a gyerekedet sem hagyod rendesen kibontakozni.
• A játszótéren azért kell nevelni, minden mindenhol máshol, mert az is csak egy hely, ahol szintén viselkedni kell. Minél korábban megtanulja ezt a gyermek, annál könnyebb dolgod lesz vele később, ugyanis jó alapra, ahogy mondani szokás, könnyű stabilan építkezni. Ingoványos talajra ezzel szemben nehéz, tehát ha a gyerek megszokja, hogy a homokozóban ücsörgő kislánytól elveheti azt a lapátot kérdezés nélkül, akkor meg fogja tenni ezt a közértbe, orvosi rendelőben, nyaralóban is, esetleg két-, vagy hároméves korban is. Hogy magyarázod meg, hogy ott lehet, itt nem? Meg különben is, már pici gyereket is lehet nevelni, ugyanis a gyermek nem hülye, csak kicsi. (Vigyázat: a látszólag rászólok, hogy „Mátéka, nem szabad!”, de oda sem nézek, mert közben a kisebbikkel, vagy egy másik anyukával foglalkozom, nem ér!)

Illetlenség rászólni a más gyerekére.

 Azaz: mindenki nevelje csak a sajátját. Természetesen egyetlen anyukának sem esik jól, ha szeme fényére rászólnak, ugyanis ez olyan, mintha Helyetted akarna valaki megtenni valamit, amit szerinte Te elfelejtettél, kihagytál. Nem jó érzés, ám vannak esetek, amikor megtörténhet, mert mondjuk épp nem figyelsz oda. Persze az sem mindegy, hogyan teszik, mert más, ha kedvesen odaszólnak a kicsire, hogy „Kérlek, add vissza a labdánkat, látod még pici a kisbaba és keresi, most ő szeretne vele játszani”, vagy „Mit képzelsz, anyukád nem tanított meg arra, hogy el kell kérni, mielőtt elveszed a kicsitől megnézni?”. Erről is mindenki máshogyan gondolkozik, sokunk szemet hunyunk a gyerekek társas jártasságokban való szárnypróbálgatásaik felett, ám sokunkból előhozza az anyatigrist, ha picikénkből valaki krokodilkönnyeket csalogat ki, és első felindulásunkban a helyzet pontos ismerete nélkül igyekszünk megvédeni gyermekünket.

• Más gyermekére rászólni a játszótéren nem illik, mert mindenki nevelje csak a magáét, ráadásul a játszótéren nem szabad korlátozni a gyerekek viselkedését, amíg nem bántják egymást a szó szoros ételmében.
• Más gyermekére is rá lehet szólni, ha az a gyerek olyat tesz, amivel negatív helyzetbe hozza a miénket, esetleg egy harmadik gyerkőcöt. Ugyanis, sosem lehet tudni, hogy az ő édesanyja nem azért nem szólt-e rá, mert egész egyszerűen nem vette észre, mi történt? A gyermekeknek tudniuk kell a határaikat, és azt, hogy másoknak is joguk van betartatni ezen határokat, nem csak a saját szüleiknek.

Mindenbe bele kell írni a neveteket, hogy tudd, a tiétek.

 Ez egyértelmű, nem is taglalom, igazából ezen a téren nincs megosztás, hacsak az nem, hogy valaki azt vallja, nem kellene mindenbe nevet írni, ha a gyerkőcök nem hagynának mindent szét, ami természetesen a szülők hibája, hogy nem tanítják meg a kicsiket arra, hogy mindent ugyanoda tegyenek vissza, ahonnan elvették, míg mások azt vallják, ilyen kicsi korú gyerekeknek ilyesmit megmagyarázni még nem lehet. Korábban ezt már kifejtettem pro és kontra, de azért annyit még megjegyeznék, hogy oké, egy tizenegy hónapos még nem biztos, hogy vissza tudja tenni a lapátot oda, ahonnan elvette, na de mi a helyzet az anyukájával?

Hazamenetel előtt végig kell menni az egész téren, feltúrva a homokozó minden négyzetcentijét, hogy megtaláld a tulajdonjaitok körébe eső összes tárgyat, amit levittetek.

 Igazából ez ugyanaz, mint az előző, csak kicsivel továbbmenve, ugyanis hiába írod bele a nevedet és / vagy a gyerek nevét bármibe, ha más gyerkőcök elviszik, és totál máshova teszik le, mint ahonnan elvitték, úgyis keresni kell. A megoldás erre is ugyanaz: ha a kisgyerek nem is tudja visszatenni ugyanoda, anyuka (apuka, nagyi, stb.) azért igen. Már ha odafigyel a kicsire, de én mindig igyekszem odafigyelni a gyerekeimre, ha valaki más játékával játszik. Mint ahogyan elkérni is, és a helyére visszatenni is helyettük. (Itt megjegyzem, mindenféle dicsekvéstől mentesen, hogy ő a kis tizennégy hónapjával, ha épp olyan a hangulata, kiválóan megérti a „Tedd vissza oda, ahonnan elvetted” mondatot. Nálam az ilyen dolgok bizonyítják egyik kedvenc mondatomat – ha valaki unja, gondoljon rám egy csúnyát, és kvittek vagyunk -„A gyerek nem hülye, csak kicsi.”)

 Előfordulhat azonban, hogy az adott kisgyerek már nem kicsi, mégis kérdezés nélkül elhord dolgokat, széthagyja, kiveszi a kisebb gyerkőc kezéből. EZ soha nem az ő hibája, ugyanis a szülőnek kell szólnia ilyenkor óvodáskorú csemetéjére. Egy óvodáskorú, 5-6 éves gyerkőc ugyanis (de még egy négyéves is) rendelkezik már olyan szellemi szinttel és viselkedéskultúrára hajló képességgel, hogy kölcsönkérjen, visszategyen, ne erőszakkal vegyen el. Hiszen az óvodában is közösségben van, tehát tudnia kell, mit és hogyan szokás közösségben csinálni. Az azonban, hogy volt-e a picinek lehetősége ezt valóban megtanulni, és be kell-e tartania, minden esetben a szülő felelőssége, érdeme.

 Nem tartom magamat kiválóan pedáns édesanyának, de azért látok néhány alapvetően betartandó dolgot, amit játszóterezéskor nem árt figyelembe venni, mert ezek betartásával a kicsinyeink nevelésében is igen jó szolgálatot tehetünk.

• ha játszótérre (pláne, ha kis területűre) érkezünk, kedves gesztus rögtön köszönni az ott lévő felnőtteknek és gyerekeknek, csakúgy, mint távozáskor elköszönni tőlük.
• Ha a kicsink megnézné a másik játékát, netán játszana vele, szerintem azért ajánlatos megkérdezni a gyerkőcöt, vagy ha még picike, a vele lévő felnőttet, hogy elvehetjük-e (megmutatva, tanítgatva ezzel babánkat, kisgyerekünket, hogy ezt a lépést többnyire illik megtenni), majd játék után ugyanoda visszatenni.
• A mi játékainkat nem igazán udvarias dolog dugdosva előszedni, és azonnal eltenni, ha a kicsink leteszi, magyarul rejtegetni a többi gyerkőc elől.
• Ez már teljesen puszta magánvélemény, de ha valakivel egyszerre érünk a hintához, szerintem az idősebb gyerkőc nyugodtan előreengedheti a kisebbet.
• Ha bármilyen gond adódik, pl. fellöki egyik apróság a másikat, kedvesen, nyugodt hangon meg lehet mondani a lökdösődő delikvensnek, hogy legyen szíves, ne tegye, mert a másiknak nem esik jól – ha kicsi, akkor is, mert lehet, hogy nem beszél, de megérteni megérti!

Egyébként is, korra való tekintet nélkül, nem árt vigyázó szemeinket (legalább az egyiket) a gyermekeken tartani, hogy elejét vehessük bármiféle vitának, krokodilkönnyeknek, félreértéseknek, és minden cselekedetünk közben tanítani a picit a társas viselkedésre, mert meghálálja magát! Ha minden szülő odafigyelne a legkisebbekre is, sokkal kellemesebb hely válna mindenki számára, aki nem elsősorban dumcsizni megy le, hanem a gyerkőcének teret adva szórakozást nyújtani.