Való igaz, a cumis és cumisüveges téma után maga a szopizás jönne logikailag, ám arról oly sok másik kérdéskör jutott eszembe, hogy úgy döntöttem, kicsit későbbre hagyom a dolgot, ha megbocsátotok. Előtte még essen szó a kicsik közlekedési módjairól, amelyek olyan mértékben két pólusra osztották az anyavilágot, hogy külön topikok, fórumok alakulnak saját módszerünk dicsőítésére és a másikak által választott módszer földbe döngölésére, hogy az már túlmegy a tolerancia és logika határain. Az észérvet és a logikátlan általánosítást ugyanis többnyire csak egy hajszál választja el egymástól, de akadnak, akiknek nem sikerül a megfelelő oldalon maradniuk a kettő közül.

Amikor még csak várakozóban vagyunk a kis albérlő megszületésének örömére, a mindennapjainkban helyet kap a kis jövevény szobájának, életterének berendezése, beszerzése – ha tárgyiasult formában még nem is, gondolati szinten már egész biztosan ott motoszkál bennünk, miben és hogyan fogjuk altatni, öltöztetni, az utcára kivinni. A kedvtelésből eltöltött séták, bizonyos helyekre való gyalogos eljutás és a kötelező bevásárlások, elintéznivalók zökkenőmentes és legoptimálisabb véghezvitelének érdekében az egyik legfontosabb babakellék a hordozóeszköz, azaz: amiben a kicsit „szállítjuk”. Vannak édesanyák, akik a direktbe való szempont-vizsgálatok és azok kiértékelése, majd gyakorlati döntés helyett ösztönösen döntenek a két hordozóeszköz alaptípusát illetően, melyiket szeretnék inkább igénybe venni – a BABAKOCSIT, vagy a TESTÜNKÖN HORDOZÁST. Aki ösztönösen, mintegy gondolkodás nélkül elkötelezi magát az egyik mellett, egyszerűbb a dolga, ugyanis amennyiben megvizsgálni szándékozunk az összes pro és kontra érvet a két módszert alátámasztandó, avagy elvetendő, hamar rájövünk, hogy hihetetlen sok szempontot lehet megvizsgálni, mielőtt döntünk.

 Természetesen azt érdemes választani, amelyik a mi magunk és babánk számára a kettő közül a jobb. Ha valaki elhatározza magát az egyik módszert illetően (még azokon belül is van ám számtalan lehetőség, a kendő, a mei tai, a kenguru, stb., vagy akár a háromkerekes, a négy kerekes, a multifunkciós, a bolygókerekes, stb.), és az elméletben kigondolt érvek a gyakorlatban is tökéletesen alátámasztják döntésünk helyességét, még jön a nagy kétoldali próba: az anyuka hozzáállása a másik módszer mellett elkötelezettek felé, és a negatív vélemények befogadása a környezete felől. Egyik sem egyszerű dolog, de mégis, napjainkban lépten-nyomon belefutok a babák szállítóeszközét érintő vélemény-ütközésekbe, és néha vérre menő vitákká fajult érvelésekbe. Ami leginkább elszomorít ebben, az az, hogy itt is elbújik az észérv a hangoskodás mögött, másrészről: itt is sokan csak a saját álláspontjuk dicséretét képesek meghallani, amit úgy hívunk, a szelektív hallás. Összegyűjtöttem minden egyes valaha hallott, kimondott, olvasott, általam gondolt vagy megtapasztalt, más anyukák által megtapasztalt és megosztott megállapítást, véleményt, és találtam nem egy általánosítást, logikátlanságot is. Van közöttük szakértői vélemény, csakúgy, mint laikus találgatás is (tapasztalat nélkül ugyanis némely dologról elég nehéz véleményt mondani, de vannak, akiknek azért sikerült). Lássuk tehát, miket is találtam.

Hordozzunk kendőben, mert:

• jobb a baba lelkének, ugyanis az anyával való állandó fizikai kontaktus folyamatos biztonságérzetet ad neki
• az anya-gyermek kapcsolat is sokkal bensőségesebb lesz, tudja, hogy anyukájára mindig számíthat, hiszen még utazás közben is hozzábújhat, érezheti őt
• az anyuka számára sem utolsó érzés, hogy mindig érzi kisbabáját J
• a hordozás praktikusabb, mert nem kell metrón, buszon fel-le cígölni a babakocsit
• tömegben is sokkal egyszerűbb, pl. a vásárlás, sorban állás
• nincs lekötve a kezünk, könnyebb a vásárlás, séta is
• nem csak az eget látja a szegény gyerek, hanem mindent a környezetében
• a kendő olcsóbb, mint némelyik multifunkciós hiper babakocsi
• a kendő sokkal természetesebb, hiszen régen ősanyáink is használták
• a baba nyugodtabban alszik anyukájához bújva, mint abban a rideg műanyagban
• télen könnyebben megfázik a babakocsiban, mint a meleg kendőben, anyukájához bújva
• a babakocsiban nem maradnak meg a gyerekek, az utcán sokszor látni babakocsiban síró gyereket, ez azért van, mert kétségbeesve keresi az édesanyját
• a hordozott babák kevesebbet sírnak
• a hordozott babák érdeklődőbbek
• a hordozott babák jobban kötődnek anyukájukhoz
• nem okoz azonban túl anyás lelkivilágot nekik, ettől nem kell tartani (hogy miért, arra nem találtam indokot, csak annyit írtak a hordozó anyukák, hogy az ő gyerekük önálló és nem olyan anyás, mint sok babakocsis gyerek – mondjuk akkor meg nem értem, hogy miért mondják a babakocsis babákra, hogy nem olyan nagy a kötődés, mint a kendős babáknál, de mindegy, majd töröm rajta a fejem és keresgélek még J)
• a helyes hordozás elősegíti a csontozat megfelelő fejlődését
• ha a babát pici kortól kendőhöz szoktatod, szereti fogja
• a babakocsiban jobban éri a kicsiket az autók kipufogója

A babakocsi mellett kardoskodó anyukák, vagy a nem kardoskodó, ám babakocsit használó anyukák pedig ezeket az érveket mondták-írták internet-szerte:

• sok anyuka azért nem kötné soha a hátára a gyereket, mert nem látja, mit csinál, télen leveheti a sapiját, el is dobhatja, az anyuka erről akkor szerez tudomást, ha szólnak neki
• nem csak anyukája tarkóját látja szegény gyerek, hanem mindent
• a babakocsis babák az érdeklődőbbek
• bár a kezünk le van kötve, de alulra, a babakocsi tartójába – amit erre a célre gyártanak – bele lehet tenni a szatyrot, homokozó készletet, és a fogantyúra akasztani a babatáskát.
• a felkötés veszélyes, AKKOR, HA: nem szakszerű kendőbe, és nem szakszerűen köti fel az anyuka, mert mondjuk sajnálja a pénzt egy tanfolyamra, de ezzel károkat okozhat a baba csontozatának fejlődésében
• nem feltétlenül olcsóbb egy jó fajta kendő a tanfolyammal együtt (meg a másik kendővel, mert ha egyik mosásban van, azért az utcára még ki kell menni), mint egy normál áron futó babakocsi
• babakocsi nem árt, mert ha valaki más viszi sétálni a babát, nem biztos, hogy a hatvan éves nagyi, vagy a nagynéni, nagybácsi is magára akarja kötözni a gyereket, és hát így, hogy két kendő meg a kocsi, már nem is olcsóbb, mint az EGY babakocsi…
• 35 fokban mondjuk nem baj, ha nem izzadja szét magát szegény gyerek, meg az anyuka sem.
• Aki attól tart, hogy a babakocsiban könnyebben megfázik a gyereke, mint magára kötve, egyszerű megoldással tehet ez ellen: TAKARJA BE!
• Babakocsiban jobban alszik a gyerek, elvégre az ágyában sem függőleges testhelyzetben alszik.
• a kendőkben sokszor rossz nézni, úgy lóg szerencsétlen gyerekek keze-lába
• látni az utcán felkötve anyuka hátára egészen apró csecsemőket, akiknek úgy lóg a fejük, mint a játék rongybabának, ugyanis még igen csak támasztani kellene..
• télen, rosszabb időben érdekesen fogsz kinézni, ha a nadrágodhoz, ruhádhoz ér a gyerkőc saras kiscipője, miután a játszóterezés végeztével magadra kötöd. Persze hordhatsz állandóan váltáscipőt az utcán, ilyen helyzetekre…
• a kötődés nevelés kérdése, és azé, hogy mennyit foglalkozol a gyerekkel, nem attól leszel jobb anya, ha magadra kötöd.
• A babakocsi azért is praktikusabb, mert egyszerre meg tudod venni (ha multifunkciósat veszel) a hordozót, a sport részt és a mózest, nem kell külön hajkurászni
• Nem mindenki akar plusz 8-12 kilót cipelni a hátán, akárhányszor elmegy valahova
• A mozgás- és szellemi fejlődést hátráltathatja is, ha járni egyértelműen tudó gyerek ahelyett, hogy a kis lábán járna és felfedezné a világot, anyukája hátára kötözve tud csak nézelődni.
• Sok hordozott babát látni, akik kis bab- vagy kérdőjel formában vannak felkötve. Nem épp a legjobb a gerincnek, pláne kicsi babák esetében, a kocsiban egyenesen van a gerincük
• Kendőbe kötve jobban éri a babákat a cigarettafüst és a beteg emberek köhögése, tüsszögése

Hát így egyelőre ennyi. Van azonban olyan vélemény, amit viszonylag kevés anyukától olvastam-hallottam, íme:

• Van baba, aki a hordozóban érzi jobban magát, és van baba, aki a babakocsiban ülve, fekve, hangulat kérdése
• Van baba, aki fentről szereti jobban nézni a világot, anyukáján, és lefelé lesegetve nézni a kutyákat, autókat, szemmagasságban pedig az arcokat
• Van baba, aki lentről szereti jobban nézni a világot, babakocsiban, és felfelé lesegetve nézni az arcokat, szemmagasságban pedig a kutyákat, autókat.
• Ha szakszerű a hordozó-szerkezet (bizonyos kendős harcosok szerint a kenguru az ördög találmánya, de van, aki szerint nem), nem lesz baj a gerincével, különben nem lenne engedélyezve a hordozás
• A babakocsiban lévő síró baba egyáltalán nem biztos, hogy azért sír, mert anyukáját keresi, lehet, hogy csak éhes, nyűgös, fáj a pocija, fázik, melege van, fronthatás van, fáj a foga, ezt elég nehéz mellette az utcán elhaladva megállapítani, akiknek mégis sikerül, le a kalappal, mert nagyon tudnak valamit!
• Az, hogy melyik baba az érdeklődőbb, abszolúte személyiség és aktuális hangulat kérdése. Ez személyes tapasztalatom: Levit soha az életben nem tudnám magamra kötni, mert egyszerűen örökmozgó, 5 hónapos korában kezdett mászni, azóta nem áll meg, ha utcán vagyunk. 11 hónapos kora óta jár, kikéreszkedett a babakocsiból, ment oda mindenhez és mindenkihez. Ha olyan a kedve. Ha meg amolyan, akkor hátradőlt a kocsiban, és nézelődött. De láttam már babát kendőben, totál apatikusan nézelődni, „mindegy mit nézek” szemekkel, az érdeklődés teljes hiányával. Mert neki meg ilyen hangulata volt. A babák nem egyformák.
• Konkrétan lelketlen dolog azt állítani, hogy a babakocsis babák kevésbé ápolnak bensőséges kapcsolatot az anyukájukkal. Bántó, sértő, általánosító, minden alap nélküli.
• Ha a babának nem olyan a jelleme, az életben nem fogja megszeretni a kendőt / babakocsit, ezért aki akarja, bátran próbálja ki mindkét módszert, melyik a kényelmesebb nekik
• Utoljára, de nem utolsósorban: az anyukák sem egyformák, egyiknek kocsit tolni kényelmesebb, mint 10 kilót cipelni háton (én a hátizsákot is világ életemben utáltam), másiknak meg kényelmesebb a hátán hordani a picit, mint a nehéz babakocsival lavírozni tömegben, lépcsőn. (pláne mondjuk lift nélküli lakásban)

A hordozásnak természetesen sok módja van, azért a kendősre hegyeztem ki a dolgot, mert valahogy a kendőt preferáló anyukák üzennek elsősorban hadat a babakocsinak, és a babakocsisok is elsősorban a kendőt támadják, nem a kengurut, vagy egyéb szerkezetes hordozóeszközöket. Amikre szerintem (a fenti, virágokkal jelzett mondatokon kívül természetesen) érdemes odafigyelni, mielőtt döntünk:

• aki a kendőt választja, ne hagyja ki a tanfolyamot, és lehetőleg ne hagyja magát átverni aukciós oldalakon hirdetett egyszerű, színes vászondarabbal (bár nem tudom, hogyan lehet megkülönböztetni, de mindenképpen utánajárok, mert ez engem is érdekel), mert a baba egészsége láthatja kárát
• érdemes a rokonokat és ismerősöket megkérdezni, akikre majd rábíznánk a babát (elsősorban nagyik, keresztszülők), vállalja-e a hordozást, hogy ne ez legyen a kapcsolatuk kárának okozója, hogy nem tudják pl. a nagyik elvinni egy sétára a babát, mert kocsi nincs, csak kendő.
• Ha negyedik emeleten laktok, mondjuk csigalépcsős, lift nélküli lakásban, a babakocsi-kérdést nagyon meg kell gondolni (van-e pl. a földszinten tároló kulccsal, ahova betehetitek a kocsit, hogy ne kelljen cígölni fel-le gyerekestül)
• Ha döntöttél, ne akard megtéríteni az ismerőst, rokont, barátot, arra célozgatva, hogy szegény gyerek mennyire nem lesz kapcsolata az anyukájával, meg biztos mennyire szar neki abban a talicskában, ugyanis olvastam egy kendős anyuka szavait, aki azt írta, majdnem sírógörcsöt kapott, amikor barátnője végül mégis a babakocsit választotta. Kedves anyuka, ha olvasod ezeket a sorokat: Hidd el, nem kell sajnálni a másik kicsit, az anyukája nem szereti kevésbé, mert babakocsiba tette, és nem lesz emiatt rosszabb baba- és gyermekkora a kicsinek, nyilvánvalóan megvolt az anyuka választásának az oka, mint ahogyan a Tiédnek is, nem vagytok különb anyukák egymásnál, csak más gyereket neveltek!

Nem leszek egyébként álszent, bevallom: a hordozás nekem sem szívem csücske, de elismerem, vannak babák, akiknek ez a jobb megoldás, vannak anyák, akik ezt szeretik jobban, és vannak lakások és élethelyzetek, amikor a kendő a kényelmesebb. Ismerek kendőben hordozott gyerkőcöket, meg babakocsisokat is, de egyikről sem lehetne megmondani, hogy „na, ezt biztosan talicskázzák / magukra kötözik. Érdeklődők, okosak, szeretik a szüleiket, ha olyan hangulatuk van, sírnak és anyásak, ha meg amolyan, akkor önálló életet próbálnak élni és ördögfiókáskodni. Sok anyukától olvastam, hogy hordozni szeretne, mert a baba mindig visít a kocsiban, és sok olyan véleményt is olvastam, hogy kár volt megvenni a kendőt / jó, hogy csak bérelték a kendőt, mert a gyerek nem marad meg benne (és nem, nem kell egyből arra gondolni, hogy biztos rosszul kötötték fel, mert nem hiszem, hogy mindenki rosszul köti fel, akinek a babája nem szereti).

 Olvastam a minap egy anyuka szavait, aki megkérdőjelezte, hogy egy olyan anyuka, aki nem kendőzik, hanem kocsiban tol, hogyan kötődhet a gyermekéhez, ha egyáltalán kötődik? Erre nekem két válasz jutott az eszembe:

• kötődni szavakkal, öleléssel is lehet, sőt, kell is. Egy kisbaba érzi, hogy szereted, ha becézgeted, ringatod, öleled. Egy nagyobb gyermek pedig, aki már kész értelemmel bír, kell, hogy olyan szinten legyen, hogy ne csak akkor érezze: szereted, ha magadra kötöd. Plusz: az apukák is kötődnek, szintén más módszerekkel.
• Édesanyáink babakocsiztak. Emiatt kevésbé kötődnénk hozzájuk? Te megmondanád édesanyádnak, hogy „Anya, szeretlek, de ha hordoztál volna, jobban szeretnélek?”. Nem. Mert nem igaz.

 Sokfélék vagyunk, és amíg ezt képesek vagyunk elismerni, hogy nem mindenkinek minden ugyanúgy jó, addig nagy gond nincs, mert bár véleménye mindenkinek lehet, a kérdés az, hogyan adja elő, és megpróbál-e másokat áttéríteni, vagy csendben elfogadja, hogy nem ugyanúgy döntöttetek.

A babákról az emberek általában azt hiszik, a baba valamit mindenképpen szopizni akar, legyen ez cumi, vagy annak hiányában hüvelykujj. Hadd kezdjem a véleményekkel:

• Ne cumizzon a baba, mert a fogai kiállnak majd.
• Ne cumizzon a baba, mert ha rászokik, még három évesen is küzdhetsz a leszoktatással.
• Ne cumizzon a baba, mert ha csak azzal tanulni meg aludni, éjjelente kelhetsz fel huszonötször, hogy visszatedd a szájába, amíg egyedül nem megy neki.
• Azért, mert nem cumizik, még nem fog feltétlenül ujjacskát szopni, hiszen ha elkezd mászni, pakolni (amely tevékenységekhez kellenek ám a kezei) úgysem fogja a szájában tartani az ujját, hiszen szüksége van a kezére a mozdulataihoz.

És a kontrák:

• Inkább cumizzon, mint az ujját szopja, az ujjszopás jobban deformálja ugyanis a fogakat.
• A cumiról könnyebb leszoktatni, mint az ujjszopiról, ugyanis a cumit minden nap kicsivel rövidebbre vághatod, vagy elviheti a cica, ezeket a hüvelykujjacskával azonban értelemszerűen nem lehet megtenni.
• Nem minden baba ébred ám fel arra, hogy kiesett a cumi, ne ez döntsön.
• Egyáltalán nem biztos, hogy az ujjszopásról majd leszokik, ha mászni kezd, vagy pakolni, sőt, lehet, hogy ő olyan típusú baba, aki annyira rászokik majd az ujjszopira, hogy ez a mozgásfejlődésében is akadályozza majd – azaz, inkább választja, hogy lecsücsül, és ujjacskát szopizik, vagy megpróbál egy kézzel mászni, pakolni meg simán lehet fél kézzel is. Elvégre gondolj bele: minden baba mászik egyszer, meg pakol, és mégis vannak olyanok közöttük, akik akár négy-öt éves korukig is szopják az ujjukat. Tehát ők is megoldották valahogy…

Itt is aranyszabály „a minden gyerek más” elv. Levinek volt egy igen sírós időszaka, sírt a kocsiban, sírt vendégségben, sírt alvás előtt. Voltak, akik azt tanácsolták, adjak neki cumit, mert az talán megnyugtatja. Megpróbáltam (én olyan vagyok, hogy sok mindent megpróbálok, nem zárkózom el kategorikusan a dolgoktól, hacsak nem valami égbekiáltó ostobaságot hallok, de eddig még senki nem tanácsolt olyat, hogy térdepeltessem üvegszilánkon, vagy etessem chilivel – oké, ez kicsit végletes, mert hát bevallom, nálam is vannak dolgok, amiket nem akarok kipróbálni, de nem a hiedelmek miatt, hanem egyszerűen azért, mert nekem kényelmetlen, vagy nem érzem, hogy Levinek kényelmesebb lenne, mint az általam választott megoldás). Nem kellett neki, kiköpte, nem tudta, mit csináljon vele. Aztán, két hónap múlva, amikor ismét volt egy pityergős korszaka, ismét megpróbáltam. Szerette. De nem szokott rá – csak és kizárólag autóban, elalváshoz használta, semmikor máskor nem volt rá szüksége Tehát végül is nem csak babája válogatja, hanem babája kora és hangulata is, hogy

1. egyáltalán elfogadja-e
2. rászokik-e
3. amennyiben nem szokik rá, az ujjacskára rászokik-e helyette

Barátnőm babája első perctől nem fogadta el a cumit, meg később sem, de a hüvelykujja sem lett legjobb haverja, ő ilyen típus. Én azt mondom, ebben a kérdésben döntsön az, ami a legjobb a babának. Ha nem kell neki, hiába dugdossuk a szájába, ha meg a könnyáradatot elapaszthatjuk vele, érdemes elgondolkodni azon, mégis adjuk oda neki azt a cumit, kreatív, okos felnőttek révén megtaláljuk a megoldást a leszoktatásra. Aki pedig esetleg a fent említett szopizavartól fél, úgysem ez alapján fog dönteni. Lehet már kapni mindenféle cumit, éjjel világítósat azoknak, akik sírnak, ha nem találják a sötét kis kuckójukban éjjel felébredve, leesés közben becsukódósat a cumit folyton ledobálóknak és kiejtőknek, valamint mellbimbó formájút és kialakításút a szopizavartól tartó édesanyák babáinak, illetve én már halálfejeset is láttam, meg Hello Kittyset a divatozóknak. Csak a pénztárca szabhat határokat, és persze az elveid.

 Kislányom most 14 hónapos, nagy gumicumis. Aminek örülök, mert nem veszi a szájába az összes apró kacatot amit talál, ugyanis sajnos hajlamos rá, és ha nem lenne cumi a szájában, folyton szedegetném belőle a bátyja legóit :)

 Vagyis: mikor kezdjük a szobatisztaságra szoktatást? EZ is tud remek vitatéma lenni, utána olvastam a témának, kik mit mondanak, miként vallanak a bilizés rejtelmeibe való bevezetés idejéről. A végletek emberei a következőket mondják:

• Minél hamarabb, mert ha ügyes vagy, már másfél éves korára legkésőbb szobatiszta lesz!
• Két (két és fél, három) éves kora előtt el se kezd, úgysem fogja fel, szellemileg még nem érett rá!

Tehát, vannak a végletek. Vannak anyukák, akik elolvassák, mit hogyan kell és teszik (vagy épp várnak vele, attól függően, mit tanácsol a nagy Tankönyv). De lehet ezt másként is, mégpedig úgy hogy természetesen elolvassuk, mit írnak a szakkönyvek (csak azért, hogy kellőképpen megzavarodjunk, ugyanis hat különböző szakirodalomban, orvosi ajánlásban elolvasok legalább négyféle véleményt), majd átkopírozzuk a véleményeket a MI BABÁNKRA / GYERMEKÜNKRE vetítve, és eldöntjük, hogy az ő saját ütemű fejlődése, szellemi szintje ismeretének tudatában, mennyi idős korban kezdünk is neki a dolognak. El lehet persze már hat hónapos korban határozni, hogy „ó, én két éves kor előtt el sem kezdem, mert nincs értelme”, de lehet figyelni a gyermeket is, miközben fejlődik, és akkor dönteni, amikor meglátjuk, hogy igen, ő már ott tart. Lehet, hogy ez mondjuk egyéves és négy hónapos korban jön el. A gyerkőcök semmit nem csinálnak ugyanakkor, szellemileg sincsenek ugyanazon a szinten, mozgásfejlődésben sincs egy teljesen univerzális táblázat, a bilizésre való érettség miért lenne hát különböző? Persze nem épp a legjobb módszer (sőt..) ami nagyanyáink idejében dívott, hogy bilire kötözték a kilenc hónapost, amíg bele nem sz.rik, de talán vannak gyermekek, akik sokkal hamarabb megismerhetnék a szobatisztulás rejtelmeit, ha anyukájuk az éppen divatos szakirodalom ajánlása helyett már két és fél éves kora ELŐTT megmutatnák a kicsinek, hogy „Nézd, ez a bili.”. Igen, ugyanis vannak kicsik, akik értelmileg mondjuk pár hónapnyival előrébb járnak kortársaiknál, mert nekik az agyukban ez a rész gyorsabban fejlődik, mint másoknál. Egyik gyereknek a ritmusérzéke fejlődik gyorsabban, másik gyereknek a járása lesz előbb stabilabb, a harmadik pedig már másfél évesen egész mondatokat mond, a negyedik meg igen hamar megtanulja mindenféle erőszak nélkül is a bilizés tudományát. Ám, ha nem ismertetjük meg vele, esélye sem lesz annak, hogy kiderüljön, megy neki.

 Igazából itt is találtam ám általánosított mondatokat, amiket az anyukák mondtak egymásnak, vagy gyermektelenek mondtak anyukáknak, mindkét póluson:

• nem érdemes elkezdeni két éves kor előtt, mert még nem érett rá szellemileg.
• Nem érdemes elkezdeni két éves kor előtt, mert még nem érett rá fizikailag.
• Nem szabad erőltetni, mert a szorongás csak kudarcélményhez vezet.
• Mindenképpen próbáld meg már akkor, amint ülni tud, hiszen úgy minél hamarabb megtanulja!
• Amikor úgy érzed, a gyermeked szellemi szintje elérte azt a szintet, hogy kifejezi, mit szeretne, és megérti, Te mit szeretnél tőle, vegyétek elő a bilit, és próbálkozzatok, hátha.
• Ó, az én gyerekeim már egyévesen bilibe végezték a dolgukat, elrontod, ha Te nem próbálod meg!
• Jaj, hagyjátok még a bilit, még csak másfél éves, úgysem érett még rá, hiszen az enyémnek sem megy, pedig ő már két éves lesz!

Van itt mindenféle, de dőlt betűvel jeleztem azokat a mondatokat, amik elfogulatlanok, pártatlanok, LOGIKUSAK, és nem általánosítanak az összes gyerekre nézve. A saját gyermekét mindenki ismeri, ellenben a másik anyuka gyermekével, tehát a Tiédnél Te tudod, mikor kezded (ha figyeled őt is, nem csak a Tankönyvet), a szomszéd kisfiúnál pedig az ő anyukája (ha ő is figyeli gyermeke jelzéseit, nem csak a Tankönyvet), ebben a témában tehát egyáltalán nincs értelme megszólni egymást, amiért valaki korábban, netán később. kezdi.

 Ha már alvásnál tartottunk ugye. Itt inkább kezdem azokkal a mondatokkal, amik közül jó pár bizonyára ismerős lesz az anyukák számára. Némelyiket gondoljuk, némelyiket hallottuk, olvastuk, egyiket-másikat nekünk mondták, néhányat pedig mi mondtunk másnak.

• Könnyebb együtt aludni a babával, mert biztonságérzetet ad neki.
• Könnyebb együtt aludni a picivel, mert nem kell felkelni a szoptatáshoz éjszaka.
• Jobb együtt aludni a babával, mert anya-gyermek kapcsolatot erősítő hatása van.
• Jó érzés együtt aludni a babával, mert olyan jó reggel megpillantani magunk mellett.
• Könyörtelenség, ha külön szobába teszed.
• Egyszerűbb együtt aludni, mert ha felébred éjjel, azonnal megnyugtathatod.
• Jobb neki, ha együtt alszotok, mert érzi, nincs egyedül, pláne egészen kicsi korban.
• Jobban fog kötődni a baba az anyukához, ha együtt alszanak (kötődő nevelés alap)
• Ridegtartást követsz el, ha nem alszol vele, kicsi még, kell a biztonságérzet

És a másik oldal:

• Veszélyes együtt aludni a babával, mert ráfekhetsz, vagy ő rúghat meg téged, vagy apukáját.
• Jobb a kicsinek, ha megtanul a saját kis birodalmában, egyedül aludni.
• Az anya-gyermek kapcsolatnak kismillió erősítő tevékenysége van, az alvást nem erre találták ki, az alvás egy rutincselekvés.
• A gyermek össze-vissza fog szopni éjjel, nem lakik jól, csak rágcsának használja a mellbimbódat.
• Az együtt alvás nem pihentető sem az anyának, sem a babának, nem is kényelmes, ha nem elég nagy az ágy.
• Hosszú távon a házasságnak sem tesz jót a dolog
• Nehezebb lesz később elkezdeni a külön altatást, márpedig egyszer muszáj lesz.
• A babának is egészségtelen, hogy felkelhet minden rezdülésre, nem tudja kipihenni magát
• Van bébiőr és légzésfigyelő, a külön altatás nem ridegtartás, amíg az édesanya átmegy a kicsihez, ha sír, hogy megnyugtassa.

Nem tudom, szorul-e bármelyik érv magyarázatra, de az ember szkeptikus, és elsőre, magyarázat nélkül talán azt hallja meg, amit hallani szeretne, ezért magam is utána olvastam a véleményeknek, valamint megtörtént eseteknek, amik alátámasztják a véleményeket.

Veszélyes-e az együtt alvás a babával?

• Nem feltétlenül, ugyanis az édesanya ösztönösen érzi, hogyan mozdulhat, ha gyermeke mellette fekszik.
• Olvastam anyuka szavait, aki egy napig nem látott az egyik szemére, mert a kicsi szemen rúgta alvás közben. Illetve, ha már nagyobbacska gyermekről beszélünk, könnyen lemászhat az ágyról, ha felébred (és mi mondjuk nem) és megtalál a lakásban olyan dolgokat, amikkel nagyon nem szabad játszania.

Tény és való, amikor Levi velem aludt (van, hogy nyűgös az éjszakája, és nem szeretne visszamenni az ágyikójába, ilyenkor természetesen alhat velem), volt, hogy arra ébredtem, hogy egy lábacska van az arcomban. Orrba is sikerült már rúgnia, apukáját pedig gyomron. Nálunk az együtt alvás nem jött be. Legalábbis most már nem. Amikor picike volt még, mint egy focilabda, az éjszakai szopi után mellettem aludt el, nem volt gond, persze, ha én magam nem aludtam el, volt, hogy visszatettem az ágyába, mert ő is kipihentebben ébredt, én is. Aztán, amikor nagyobbacska lett és már nem volt Szopibaba, leszoktunk erről, majd amióta éjjel felkel egy kis folyadékpótlásért, párszor nem hajlandó egyedül aludni, olyankor alhat velem. Ezek az éjjelek végződnek az itt-fáj, ott-fáj reggelekkel. Az anyai ösztön egyébként egy érdekes dolog – nem tudom, az apákban mennyire van meg, de hogy bennem kétszeresen, az biztos! Egyik éjjel ugyanis arra riadtam fel, hogy Zsolti épp fordulna át a másik oldalára (kettőnk között Levi szundikál hanyatt), és utolsó pillanatban fogtam meg a vállát, hogy ne tegye. Felkelt, és rögtön megijedt, hogy pont Levire fordult volna át. Kislányom, Zoé azonban velünk alszik, vele mindhárman így szoktuk meg.

Egészségesebb-e a külön alvás?

• Az, ugyanis mindeninek szüksége van az egész éjszakás pihentető alvásra, amit elég nehéz úgy kivitelezni, hogy a baba rugdos és forog álmában, anyuka pedig egy-egy oldalra fordulásával szintén felkeltheti alvó kicsinyét.
• Nem feltétlenül, ugyanis van pici, aki anyukája mellett jobban alszik.

Egy biztos: a hosszú, mély alvás mindenkinek szükséglete, csak így tudjuk kipihenni magunkat, akármennyi idősek vagyunk. Nekünk könnyebb ez külön, Levi sokkal kipihentebben ébredt a saját szobájában. Ugyanis, hozzánk hasonlóan, ő is éberen alszik, minden mozdulatomra felébredt kisebb korában is (kivéve, ha nagyon ki volt ütve egy hosszú nap után), az saját ágyában sokkal nagyobbakat alszik egyhuzamban. Azonban a mélyen alvó babáknak nem okoz gondot anyuka forgolódása, ám, ha a pici felébred éjjelente hatszor, nem árt kipróbálni, egyedül nem alszik-e kényelmesebben? Nincs veszítenivalód.

Ridegtartás-e, ha külön altatod a kicsit?

• Igen, hiszen kiskorban szüksége van Rád, egy anyuka szavaival élve: kilenc hónapig Benned volt, odakint miért hagynád magára éjszakára?
• Nem, ugyanis a ridegtartás azt jelenti, hogy nem figyelsz a szükségleteire felhívó jelzéseire, azaz nem mész át hozzá, nem nyugtatod meg, ha sír.

A ridegtartás nem itt kezdődik. Mint ahogyan a kötődés sem az „egy test, egy lélek” mondókával, de ez másik történet. Nem vagyok én orvos, de azt tudom, hogy ismerős külön alvó gyerek is éppúgy imádja az anyukáját, mint anyukájával együtt alvó gyerek, ugyanolyan jó a kapcsolat, megvan a bizalom, a csodálat. A ridegtartás kifejezés azt takarja, ha hiába sír a gyerek valódi okkal (fél, éhes, megijedt, egyedül érzi magát), az anyuka nem figyel a jelzéseire, nem megy át hozzá, hanem alszik tovább, gyerek meg hadd szóljon. Az, hogy valaki pusztán kiépítette a kicsiben azt a fajta bizalmat, hogy „Anya akkor is itt van és megvéd, amikor nem érzed”, nem egy rossz dolog ám!

Önzés-e a külön alvás vagy sem?

• Igen, mert inkább átteszed a gyereket, csak nyugodtan aludhass / élhess nemi életet / tévézhess / stb.
• Nem, ugyanis a gyermeknek is érdeke, hogy egyedül is tudjon békésen, nyugodt körülmények között aludni, a bölcsiben sem lesz mellette senki, vagy oda is melléfekszel majd?

Itt abszolúte a második állítást osztom, mármint azt, hogy NEM önzés. A szeretet kifejezésének különben is, oly sok eszköze van az együtt alváson kívül.

 Olvastam egy anyuka felháborodott szavait, aki eképpen nyilatkozott: nem érti, miért kell szülés után a gyereket „leépíteni a lehető leghamarabb?” Aztán azokról az édesanyákról, akik megpróbálják a sírni hagyás módszerét, egyenesen azt írta, hogy a gyereke majd rájön, hogy „anya egy f.szkalap”. Találhatjuk ridegnek ezt a módszert, de azt gondolom, kulturált, intelligens felnőtt ember, nő, ANYA így nem nyilvánít véleményt. Ezt egyébként arra vonatkozólag írta ily kulturáltan, hogy a gyermek, ha csak annyit lát, hogy anya bemegy, de nem veszi ki, nem szól hozzá, azt gondolja, hogy nem számíthat az édesanyjára. Nem kell mindenkinek mindennel egyetérteni, de az általánosítás – mint azt nem győzöm írni – az egyszerű emberek eszköze. Azonban a harcok és viták legnagyobb életben tartója a különböző nevelési elveken kívül az erőszakos, unintelligens megfogalmazás, amivel egyszerűen aláássuk a tiszteletet más édesanyák iránt, akkor is, ha csak egy névtelen fórumon, és az erre hajló közegben tesszük. Nem tudom, miért is érez jogot arra bárki, hogy rossz édesanyának nevezzen egy másik anyukát, csak mert valamit máshogy gondol, mint ő maga? Lehet, hogy a sírni hagyás, aludni tanítás módszere az egyik anyukának rideg, és ezt számtalan orvos és gyerekpszichológus is alátámasztja, de a másik anyuka szerint pedig egy szükséges lépés, és ezt is alátámasztja jó néhány szakirodalmi mű. Nincs általános igazság, mert nem vagyunk egyformák, azonban, amiben MINDEN ÉDESANYÁNAK egyformának kellene lennie: egymás tisztelete, a kulturált viselkedés és az általánosítás mellőzése. Néha, bizonyos anyukák jobban nevelésre szorulnak, mint a viselkedni nem tudó gyermekek. Csak éppen, míg a viselkedni nem tudó gyermeknek ott vannak a szüleik, addig egy viselkedni nem tudó felnőttnek ki fogja megmondani, hogy „kislányom, ez nagyon, de nagyon ronda viselkedés, ilyet többet ne mondj másokra!”? (Természetesen, akinek nem inge…)

 Bármennyire is súlyosnak hangzanak az érvek, vagy ellenérvek, itt is aranyszabály: a gyermek érdeke az első. Ha a kicsi csak Veled tud elaludni, hiába próbáltál bármit, hát el kell fogadni, idővel majd talán másként lesz, azonban ha Veled alukálva éjjel hatszor felkel, talán nem elég pihentető neki a dolog így. A babával éreztetni kell természetesen, hogy mellette vagyunk, nem csak nappal, hanem éjjel is, azonban azt is meg kell tanulnia, hogy akkor is óvjuk őt és megbízhat bennünk, ha nem öleljük és simogatjuk éppen, azaz, ha fizikailag nem érez minket. Kicsi még, de tudja, hogy akár közvetlenül mellette, akár a fal mögött, de ott vagyok, és megyek érte azonnal, ha kell. Ez az igazi bizalom egymásban.

 Ha sírni hagyod, kegyetlen vagy, kőszívű, és gőzöd sincs a gyermek lelkéről.

 Ha felveszed, amikor sír, elkényezteted, és gőzöd sincs az okos nevelésről.

Azaz: bármit is teszel ebben a kérdésben, az rossz. Már azok szerint, akik a másik elv szerint operálnak. Ez a szép, hogy a gyermeknevelésben sosem tehetünk semmilyen kérdéskörben úgy, hogy legalább egy nagymama, nagynéni, rokon, barát, kolléga, szomszéd, idegen, gyermektelen ki ne oktatna, meg ne szólna, hogy miért is csinálod rosszul, amit csinálsz, és miért is kellene inkább máshogy. Ha nem a szemedbe mondják, akkor különböző fórumokon, chatelős oldalakon kérdeznek meg másokat, hogy „Szerintetek is gáz, hogy a sógornőm / menyem / szomszéd lány / stb. EZT csinálta, és ÍGY csinálta?” Vagy „Mit szóltok ahhoz, ha valaki EZT és ÍGY csinálja?” Ha pedig valaki könyörtelen, ám éles látású őszinteséggel megkéri a kérdést feltevő anyukát / nőt, hogy söprögessen a saját háza táján, a válasz persze az lesz, hogy „De hát én csak a véleményetekre vagyok kíváncsi, nem akartam én kibeszélni” vagy az, hogy „Én csak a kicsinek akarok jót”.  Na igen, de MELYIK kicsinek? Ugyanis, nem minden baba ugyanolyan.

 Először is, sokan azt mondják, hogy egészen kicsi korban ki jelölni a határokat a baba számára, különben az idő múlásával egyre nehezebb lesz a dolgunk. De hol is van a határ a felesleges kőszívűség és a valódi elkényeztetés között? Mert létezik mindkettő, tény és való, ám mindkettő mást jelent sokak számára, és az annyit emlegetett arany középutat is pont ezért nehéz megtalálni. A sírni hagyás kérdése természetesen az altatás témakörében a legkeményebb dió. Vannak ugyanis babák, akiket ha egy órán át hagysz sírni, akkor sem érsz semmit (szüleim elmondása alapján én ilyen voltam, maximum 40 percig bírták, aztán feladták, mert nálam ez a módszer nem működött), és vannak babák, akik ha tíz percig sírnak, majd elalszanak, attól a naptól kezdve egyedül alszanak el a kiságyban. És persze vannak a két véglet közötti babák, akiknek 20 perc kell, és megtanulják, vagy kicsit több, netán kevesebb nap. Próbálkozni lehet, hiszen nem tudhatod, a Te babád melyik csoportba tartozik. Hogy meddig érdemes próbálkozni? Az már a Te döntésed, kitartásodon és elveiden múlik. Nem szeretem, kifejezetten felháborít, amikor olyat olvasok, amely valamelyik végletet dicsőíti, méghozzá általánosítva az összes babára nézve. Ezek ilyen mondatok voltak a széles világhálón közzétéve anyukáktól és gyermektelenektől (nem szó szerinti idézetek):

• Sírni hagyni a gyermeket könyörtelen anyukák módszere.
• Kicsi babák még nem képesek megtanulni aludni, hát nincs szíve annak, aki ezt nem tudván hagyja sírni?
• Márpedig minden baba megtanul egyedül elaludni, ha nem foglalkozol a hisztijével.

Tehát, először is, azok az anyukák, akik megpróbálják a sírni hagyás módszerét, nem könyörtelenek, csupán keresik a megoldást arra, ami a legjobb: az egyedül való elalvásra. Biztos vannak anyukák, akiket nem érdekel az, hogy a gyerkőcöt ringatni kell, meg simogatni minden egyes altatáskor, de amikor a kicsi bekerül a bölcsibe, ott hirtelen nem fogja érteni ám, miért nem ringatja, simogatja senki? Ha egy baba megtanul egyedül elaludni, azzal NEKI is jót teszel! A módszer megválasztása a Te kezedben van, de nem tartom pokolból jövő tevékenységnek, ha megpróbálod a pityergést, vannak kicsik, akiknél valóban bejön, ugyanis én olvastam és hallottam ilyenekről! Mint ahogy olyanokról is, akiknél nem működött.

 Hiszen gondoljatok csak bele: a felnőttek sem egyformák! Van felnőtt, aki leteszi a fejét a párnára, és már alszik is. Aztán van felnőtt, aki hiába olvas órákig, számol bárányokat, nem tud elaludni egy különösen furcsa nap után. És vannak olyanok, akik kicsit forgolódnak, aztán valahogy elalszanak. A babáknál a pityergés a forgolódás, bárányszámolgatás helyett van, mivel ők még csak ezt tudják. Természetesen nem mondom (és nem is tenném soha), hogy minden este be kell tenni a picúrt az ágyba, azt’ hadd szóljon, amíg bele nem alszik, de ha nem próbálod meg, sohasem tudod meg, meg van-e benne egyáltalán a képesség az egyedüli elalvásra. Nem muszáj persze, de kérlek, ha nem teszed meg, hagyd békén azokat, akik igen.

Pár perce olvastam egy kérdést egy híressé-hírhedté vált fórumon, ahol egy anyuka azon volt totálisan kiakadva, hogy a mai világ miért van annyira elfajulva, hogy a szülők aludni tanítják a gyereket? A közeg, ahol ezt a kérdést feltette, persze helyeselt, igazat adott neki, ugyanis olyan közegben tette fel, amely az ő elveit vallja. Ha más közegben teszi fel, valószínűleg vita támadt volna. De ebben a közegben mások írták, hogy nem értik bizonyos anyukák miért tanítják aludni a gyereket, hiszen az Ő GYEREKÜK magától is elkezdett egyedül aludni. A kulcsszót kiemeltem: az ő gyerekük. Igen, ezek az anyukák is elfelejtettek egy fontos dolgot: hogy az ő gyerekük, meg a más gyereke bizony nem biztos, hogy ugyanolyan vérmérsékletű / lelkületű / anyás / önállóbb / nyugodtabb / stb. típus. Elgondolkodtatott az, hogy ha valakinek a gyerkőce magától is megtanult egyedül elaludni, akkor miért nem lehet ennek egyszerűen csak örülni, miért olyan jó idegenekkel együtt virtuálisan földbe döngölni azt az anyukát, aki nem ilyen szerencsés? Aki hónapok óta keresi a módszert, amivel sikerül az álomtól félő kicsinyét eljuttatni az alvás nyugodt és békés világába? Mert az alvás a kicsik többségének ilyen, mint egy nagy és mély tó, amiben félnek elmerülni. Sokuk pedig, ameddig szokva van számára, hogy fogjuk a kezét, ringatjuk, stb., nem is fog soha egyedül merni elmerülni ebben a tóban, mert soha nem volt lehetősége arra, hogy megpróbálja. Fél valamitől, amiről nem is tudja, hogy nincs oka félnie.

 Persze vannak anyukák, akiknek nem okoz gondot, hogy ringassanak, sétáljanak, babakocsiban tolizzanak néha éjszakába nyúlóan, ez sem baj, ameddig nincs sárdobálás azokra az anyukákra, akik a dolgokat a gyakorlatiasabb végükön fogják meg. Ugyanis nem csak a babák nem egyformák, de az anyukák sem. És az éjjelig babát ringató anyuka sem jobb vagy rosszabb, mint az az anyuka, aki beteszi az ágyba a babát, hogy megtudja, hogyan tudná megtanítani gyermekét egyedül aludni. Ugyanis nem ez a mérce. Akinek igen, legalább tartsa magában, hogy ne bántson meg másokat. Természetesen, utána olvastam (hogy legyen teljes a kép) másik babás oldalakon, ott mit vallanak a témáról. Csodák csodája, ott pedig azokat az anyukák beszélték (írták) ki éppen, akik ringatva altatnak. Mondván, hogy ŐK aztán nem tennének ilyet, mert minden baba megtanul aludni kicsi sírni hagyással. Keserű mosollyal nyugtáztam ismét a tyúk és a tojás esetét: két különböző elvet valló anyacsapat szidja egymást a saját társaságának, elfogultan, a saját nézőpontja, SAJÁT GYERMEKE és SAJÁT MAGA típusának megfelelő módszer dicséretével. Ismét megfogalmazódott bennem a kérdés: miért gondolják, hogy minden babának ugyanaz a módszer használ, és miből gondolják, hogy az ő gyerekük alvási szokása minden gyereknél ugyanúgy alakult?

 Ilyen szót olvastam egyébként az alvásra tanításra: trenírozás. Így, mintha kutyákról írtak volna, nem is kisbabákról. Ezt a szót persze azért, mert valakit megszóltak amiatt, mert ő nem akar tanítani. Ezért a másik meg így válaszolt, hogy a trenírozás szót alkalmazta és persze az aludni tanító anyuka buta tevékenységére értelmezve. Nem hiába mondják: a rosszindulat rosszindulatot szül. Az egymás ellen születű topikok pedig csak úgy ontják a rosszindulatot, mert arra valóban senki nem gondol, hogy ami náluk van valahogy, mert nekik úgy a jó, az másnál nem jött be, és kész. Pedig nem nehéz, főleg, hogy az anyukák szép számmal (mindegyik babás oldalon, ugyanis ezeket írják magukról) diplomás, tanult, intelligens emberek. Csak valahogy csoportba tömörülve ez elhomályosul, ami nagyon szomorú dolog.

 Kicsit elkalandoztam már a sírni hagyástól, de ennek az az oka, amivel a fejezetet kezdtem: az aludni tanítás a sírni hagyás módszerével az egyik legmegosztóbb témakör. Pedig ha kicsikét gondolkodunk, elég egyszerű válasz adható a „Kell-e a segíteni a gyermeknek aludni, vagy sem?” kérdésre: Egyiknek igen, másiknak nem, a harmadiknak meg néha igen, néha nem. Én kifogtam fiammal a harmadik csoportot, ugyanis ő (ne kövezzenek meg a nem ezt az elvet vallók) néha pityereg a szobájában 5 percet, és elalszik, de vannak napok, amikor nem tud egyedül elaludni (a nem ezt az elvet vallók se kövezzenek meg), olyankor ringatom, simogatom, énekelek neki. És vannak azok a napok, amikor beteszem az ágyba, és egyből alszik, nem kell sírás, nem kell ringatás. A dolog úgy kerek, ha elmondom, ezen utolsó esetkörbe esik Levcsi alvásaink a 95%-a, amióta egyszer kipróbáltam, hogy leteszem az ágyba, és nem veszem ki akkor sem, ha sír. 10 perc múlva aludt. Nem érzem lelketlennek magam, hanem szerencsésnek, hogy nálunk bevált egy módszer. Soha nem hagynám, hogy egy órán át üvöltsön, de nincs is rá szükség, ismerem a gyerekemet, tudom, hogy mi az a határ, amikor már egy perc és alszik, és mi az, amikor hiába hagynám ott akár jövő hétig a kiságyban, ki kellene vennem ringatni, mert épp olyanja van. Nem tud bárányt számolgatni, hát simire vágyik. Egy azonban biztos: ki így, ki úgy, de gyermekünknek akkor segítünk a legjobban ha alvás terén, ha valahogyan a tudatába csúsztatjuk, hogy egyedül is el lehet merülni abban a folyóban, a lubickolás békés lesz és egészséges, nem lesz baj. Hogy ki, hogyan, miként, egyéni döntés, ahogyan minden más is babánkkal kapcsolatban.

 Más szavakkal: kell-e a babafoglalkozás anyának és babának? Ugyanis a téma valóban kettébontható, mert az ilyen foglalkozások nem feltétlenül csak a kicsiknek, hanem az anyukáiknak is adhatnak némi pluszt, ha valaki ilyen beállítottságú. Ugyanis, nem vagyunk mind ugyanolyanok, vannak, akik szeretek az ilyesfajta programokat, vannak, akik ki nem állhatják, és vannak az olyan anyukák, akik bár maguk nem szeretik, de a gyerkőcöt viszik, mert ő élvezi. Ezek a foglalkozások általában valamilyen érzékre (többnyire hallásra) összpontosító daloló, mondókázó programok, illetve hatnak a ritmusérzék, az anyukához való kötődés és a társas lényekké való fejlődés irányába is. A legtöbb kicsi szereti a mondókákat, énekeket, miért is ne lehetne ezt közösen csinálni, így az anyukák is ismerkedhetnek hasonló korban lévő gyerkőcükkel érkező más anyukákkal. A pro és a kontra azonban is jelenlévő fogalmak, mind anyai, mind „babai” oldalról, és amint olvasgattam neten az anyukák véleményeit az ilyenfajta társas jártasságokról, sokszor elég bántó, általánosító, és néha egészen logikátlan érvekbe ütköztem bele. Lássuk:

A baba-mama foglalkozás azért jó a babának, mert:

• Társaságban lehet, megtanulja a társas közösség alapjait már egészen kicsi korban
• Minden baba szereti a mondókázást, éneklést, társaságban pedig még érdekesebb, szórakoztatóbb lesz számára
• Az a gyerek, aki kiskorában nincs elhordva ilyen programokra, nem lesz elég társas lény, félni fog a többi gyerektől
• Akit nem visznek a szülei ilyesféle foglakozásra, lassabban fejlődnek, mert nincs húzóerő otthon, ahol anyuka mos, főz, és nem ér rá rendesen a kicsivel foglalkozni
• Sokkal gyorsabban tanul meg dolgokat értelmileg is a kicsi, ha ilyen foglalkozásokon vesznek részt az anyukájával
• Az anyukával való kötődést is elősegítheti az ilyen foglakozás
• Változatosságot jelent a kicsi heti programjában, hogy nem mindig csak anyucival játszik otthon, a négy fal között, vagy a homokozóban
• Egy állandó pontot jelent a kicsi heti programjában, idő után megszokja és tudja, hova indulnak anyával
• Ha nagyobb, megismerkedhet más babákkal, jó kis gyakorlás ez a bölcsire, óvodára
• Nem kell egy helyben ülni ezeken a helyeken sem, elég, ha csak háttérként hallja a mondókákat, úgyis fejlődik a hallása, ritmusérzéke

A baba-mama foglalkozás azért jó az anyukának, mert:

• Zeneileg és pedagógiailag értékes dalokat, mondókákat tanulsz meg, amiket kicsidnek énekelhetsz otthon is
• Erősíti az anya-gyermek kapcsolatot kettőtök között
• Kikapcsolódsz, más anyukákkal ismerkedhetsz meg
• Jó ötleteket, babarecepteket lehet egymástól szerezni, megosztani a problémákat, hiszen megértitek egymást, egy cipőben jártok
• Aki nem tud olyan könnyen kitalálni lovagoltatókat, mondókákat, itt ötleteket kap, hogyan is játsszon a kicsivel otthon is
• Plusz egy indok arra, hogy mivel ki kell mozdulni, nem hagyjuk magunkat elhanyagolni, mert ha a közértbe nem is, de az ilyen programokra azért szépen felöltözünk, sminkelünk (már aki)

Az ilyen foglalkozások azért feleslegesek a babának, mert:

• Nagyon kicsi babát még úgysem érdekli a társaság, később meg ott a bölcsi, a játszótér, a játszóház, tehát nem igaz, hogy ezek nélkül az irányított énekeldéken kívül nincs más mód arra, hogy más emberekkel érintkezzen.
• Nem is beszélve a kisgyerekes ismerősökkel való találkozásokról, ott legalább nem idegenekkel játszik, hanem ismerősökkel
• Betegségeket szedhet össze, főleg, ha valamelyik anyukának idősebb gyerkőce van, aki épp influenzásan vagy bárányhimlősen az ágyat nyomja.
• Sok kicsi számára rossz, hogy nem rohangálhat szabadon, ugyanis a sok rohangászó gyerek meg elég zavaró lehet a többi résztvevő számára
• Anyukájával úgyis lehet szoros kapcsolata, ha anyuka nem hordozz mindenféle irányított éneklésre
• A gyerekek még úgysem játszanak együtt, csupán egymás mellett, amikor még kicsik. Ha meg nagyobbak, a játszótér is megfelel, és azért nem kell fizetni sem.
• Egy értelmes anyuka otthon is tökéletesen tudja, mivel és hogyan fejlesztheti gyermeke hallását, ritmusérzékét, vagy ha nem, utána lehet olvasni.

Az ilyen foglalkozások azért nem szükségesek a mamának, mert:

• Pénzkidobás, énekelni, mondókázni otthon is lehet
• Eleve nem mindenki szereti, ha megmondják, hogyan játsszon a gyerekkel, és mit énekeljen éppen
• Nem minden anyuka ismer minden dalt, tök ciki lehet, ha már a negyediknél tartunk, és Te egyiket sem ismerted eddig.
• Vagy egy helyben kell tartanod a gyereket, vagy rohangálni utána, ami rossz, mert zavarhatja a többi gyereket, és neked is kellemetlen lehet a sok pillantás, hogy „bezzeg az enyém tud viselkedni”.
• Nem mindenki élvezi, hogy még kimozduláskor is csak a babakonyha a téma, meg hogy kinek a gyereke milyet kakilt tegnap este
• Nem ezek a foglakozások az anya-gyermek kapcsolat mérőeszközei.
• Neked sincs szükséged, mert ha alapjáraton nem hagyod magad eltunyulni, tök mindegy hogy jársz-e Ringatóra, ha meg nem foglalkozol a külsőddel, akkor egy babás dalolka miatt sem fogsz hajat tupírozni.
• Nagyon jól tudod, mit és hogyan játssz a gyermekeddel, nem kell senki, hogy irányítson és megmondja, hogy mit énekelj

Nagy vonalakban ennyit találtam, a legtöbbel egyet is értettem. Sőt, kimondom: valamilyen szinten mindegyikkel! Azért, mert NEM UGYANAZOKNAK az anyukáknak szólnak ezek az érvek és ellenérvek. Az ilyen programokra nem lehet rásütni, hogy univerzálisan minden babának és anyának jók, sem azt, hogy feleslegesek lennének, ugyanis a válasz itt is az: vannak babák és anyukák, akik élvezik, és vannak olyanok, akik kevésbé. Ki kell próbálni, aztán ha a kicsinek tetszik (hiszen az első az ő érdeke), lehet vinni máskor is, ha bírja is a pénztatyó, ha meg nem érezte láthatóan jól magát, vagy inkább futkosott volna, míg rajta kívül mindenki más ült anyukája ölében, jobb, ha energikusabb szórakozást választasz neki, és a dalolást, mondókázást megoldjátok otthon, házilag. 

Ne érezd tehát rossz anyának magad, ha kimaradtok az ilyen programokból, a Te babádnak egész egyszerűn másfajta kikapcsolódás és társas játék a testhezálló, ennyiről van szó.

 Minden anya ismeri a gyermekét, tudja, milyen foglalkozás lenne a kicsi beállítottságának és igényének megfelelő, kipróbálni persze érdemes, mert lehet, hogy még a legnagyobb örökmozgót is csücsülésre készteti az új hely és új élmények, melyeket be kell fogadnia, de lehet hogy épp ellenkező hatást érsz el, a dalokat imádó kisbaba szívesebben hallgatja a kedvenc énekeit Tőled, mint másik nyolc anyukából álló kórustól. Próbáld ki, ha kedvet érzel hozzá, és meglátod, mentek-e legközelebb is. Ujjal mutogatni másik anyukákra azonban, akik nem viszik / viszik (Veled ellentétben) meg a világ top 10 legfeleslegesebb tevékenysége közé tartozik, ezt bizton állíthatom. És nem is túl jóindulatú.

 Ha már játszótér, akkor megemlítendő az Anyatigris is, aki mindig, minden esetben támadásra készen ugrik rá bárkire, aki kicsit is negatív hangulatba hozza gyermekét. Ez annyiban teljesen normális, hogy mindenkinek kötelessége védeni kicsinyét a külvilágtól, ám igen nehéz megtalálni a határt a valódi féltés és a helyzetek túldramatizálása között. Természetesen, ha egy másik gyerkőc nyakon vágja a picinket, rá szólunk a gyerekre, hogy „Ilyet nem szabad csinálni, mert fáj neki”, azonban vannak anyukák, akik csak annyit látnak, mikor odanéznek gyermekeikre, hogy a kicsi sír, a mellette álló pedig meg van szeppenve, mégis azon nyomban biztosan benne, hogy a másik gyerkőc okozott valamilyen módon fájdalmat, vagy negatív érzetet a sajátjuknak. Ilyen esetben sok anyukából tör elő az Anyatigris, a pontos háttér információk ismerete és a történtek látta nélkül, mondhatni azonnal ítélkezünk. Ez azonban nem a megfelelő mód a probléma elintézésére, hiszen azt sem tudjuk, mi is történt valójában.

 Az Anyatigris másik megjelenési formája az az anyuka, aki rászól minden gyerkőcre, aki megnézi gyermeke játékait, véletlenül beszórja homokkal szitálás közben, vagy belekapaszkodik játék közben a homokozóban. Ezek tipikusan azok az esetek, amikor a kicsik, akik a könnyeket okozzák (okozhatják) saját gyermekünknek, abszolút véletlenül, akarat nélkül tették, amit tettek. Ilyen esetekben beleavatkozni a dolgokba és rászólni a másik picire a dolgok túllihegését jelentheti, saját csemeténkben pedig felkelthetünk egyfajta félelemérzetet, amire pontosan MI magunk hívjuk fel a figyelmét azzal, hogy a füle hallatára rá szólunk a másik gyerekre. Ez okozhat a gyerekekben egy olyan érzetet, hogy a játszótér nem biztonságos, ezért minden gyerektől érdemes megtartani a két lépés távolságot.

 Sokszor nehéz megtalálni a határvonalat aközött, hogy valóban szükséges-e a védelmezés, vagy a kicsik elintézik egymás között a dolgot, netán észre sem vették, mi történt, ugyanis játék közben egyik a másikba kapaszkodott, elborultak, ám játszanak tovább. Nehéz, ám nem lehetetlen. Érdemes először mindig átgondolni a következőket:

• Okkal csinálta-e a másik gyerkőc, amit csinált, vagy teljesen véletlenül?
• Okozott-e egyáltalán BÁRMI fájdalmat, bántódást a mi gyermekünknek?
• Van-e egyáltalán annyi idős a másik gyerkőc, hogy megértse, ha rámordulsz, vagy annyira kicsi még, hogy megriad, és sírni kezd?

Ha a másik gyerkőc még picike, nem értheti, mi a bajod, miért lettél ideges, és miért sír a másik apróság ott mellette, hiszen ő csak játszott, ebben az esetben pár halk és kedves szóval el lehet mondani, hogy fáj a kicsinek és azért sír. Amennyiben azonban valóban akarattal, nagyobb gyerek okozta a problémát, talán érdemes az anyukájának szólni, hogy magyarázza el a gyermekének, hogyan nem szabad viselkedni a nála kisebbekkel.

A bejegyzések gondolatébresztő fejezetek, de korántsem szeretném egyoldalúvá tenni a blogot. Való igaz, hogy magukat a témaköröket is vélemények alapján alakítottam ki, ám bízom abban, hogy további gondolatokat ébresztenek, ezért kérlek, nyugodtan kommentelj, ha véleményed van :)

Persze kulturált formában, hisz az egymás iránti elfogadás és nyugodt hangvételű nézőpontcsere a blogom célja! Szeretettel várom véleményedet, nézőpontjaidat és tapasztalataidat minden témához! 

A játszótéri szabályokról a következőket olvastam, hallottam, amiket szeretnék Veletek is megosztani, természetesen pro és kontra érvekkel együtt, a szavak a Tieitek, fórumokról és az Életből. 

A játszótéren minden közös.

 Aki játszótérre megy, számítson rá, hogy amit levisz, ahogy a gyerkőce leteszi / leszáll róla, már el is tűnik, mert legalább másik két kisgyerek nézi ki magának kölcsönbe (jó esetben) az adott dolgot, miután elkérte Tőletek (jó esetben). A Közös Piac elvének nincsen univerzális, osztatlan népszerűsége, ez egyértelmű, ez is abból adódik, hogy minden anyuka más.

• Teljesen természetes, hogy a kicsik játszanak egymás játékaival, hiszen nekik még nem alakult ki a birtokosról és tulajdonosról alkotott fogalmaik ismerete, és ugyebár a gyerekeknek mindig az kell, ami nem az övék, mert az érdekesebb. Természetesen illik kölcsönkérni, mielőtt használatba veszik egymás holmiját, ám akkor sem kiakadni a szülőknek, ha ez a lépés kimarad, fátylat rá, még kicsit. Ha a Te gyermeked még nem veszi el a másét, idővel majd el fogja, ha dackorszakban lesz, vagy épp csak a nagyon kíváncsi korszakban. Meg egyébként is, homokozó szettet eleve nem a saját gyerkőcünknek viszünk le, hanem azért, hogy a kicsinek legyen cserealapja.
• Egyáltalán nem természetes, hogy a gyermekeknek nem akarják a szülők már egészen kicsi korban megtanítani, hogy van az enyém, van a tiéd, azaz: nem képesek a szülők már ebben a korban megalapozni a helyes társas viselkedés alapjait. Aki most nem teszi, mert azt hiszi, a gyerek még túl kicsi ahhoz, hogy felfogja, később majd hosszabb és keményebb küzdelemre számíthat ezen a téren, ugyanis ebben a kis totyogó korban a gyerekek még elég fogékonyak az élethelyzetekben való viselkedési normák elsajátítására, megszokására. Ha más játékával játszik a kicsi, tegye, de előtte Anyuka kérdezze meg, szabad-e, és a játék végén ugyanoda tegyék vissza. Miért is ne lehetne már ennyi idős korban is tanítani a gyerkőcöket (pláne óvodás korúakat, akik már beszélnek és valódi értelemmel bírnak) arra, hogy hogyan is illik viselkedni, és hogy tisztelni kell a más tulajdonát. Magyarán: a gyerek nem hülye, csak kicsi. Persze, ha anyuka azért nem szól rá a gyerekére, mert beszélget a többi szülővel, más tészta, de az ilyen dolog minden esetben a szülő hibája, sohasem a gyermeké.

A játszótérre nem nevelni megy az ember, hanem kikapcsolódni. 

 Az előzőeken alapulva, egyértelmű, hogy a szülőnek minden élethelyzetben nevelnie kell kicsinyét, mert a gyermek megzavarodhat, ha egyik helyzetben rászólnak valamiért (pl. közértben, sorban állásnál elhangzik: „Ne vedd el a kisgyerek babáját, mert nem a tiéd!”), ám a játszótéren ugyanezért már nem szólnak rá. A viselkedéskultúrát egészen kicsi korban kell elkezdeni kialakítani, mert a dackorszak közepén állati nehéz, utána meg már esetleg késő. Ugyanis egy óvodás korú gyereknek MÁR illene tudnia, mit illik, és mit nem, ha kis társaival játszik. Ez azonban nem mindenki számára ugyanolyan evidens:

• A játszótéren azért nem jó dolog nevelni, mert ott a gyermekek szabadabban kiélhetik magukat, miért kéne minden apró-cseprő dologban korlátokat állítanunk nekik? Amíg fájdalmat, könnyeket nem okoznak egymásnak a tettükkel, miért is kellene közbeavatkoznunk a játékukba? Ha elveszi, elveszi, majd visszaadja, nem fogja megenni azt a nyuszimobilt, ha meg beleeszik, beleeszik, a gyerekkeksz is közös, ha lehoztad, csak úgy, mint a kisvödör és a lapát. Ha mindenért rászólsz a gyerekre, nem csak hogy Tökéletes Anyuci vagy, de még csak a gyerekedet sem hagyod rendesen kibontakozni.
• A játszótéren azért kell nevelni, minden mindenhol máshol, mert az is csak egy hely, ahol szintén viselkedni kell. Minél korábban megtanulja ezt a gyermek, annál könnyebb dolgod lesz vele később, ugyanis jó alapra, ahogy mondani szokás, könnyű stabilan építkezni. Ingoványos talajra ezzel szemben nehéz, tehát ha a gyerek megszokja, hogy a homokozóban ücsörgő kislánytól elveheti azt a lapátot kérdezés nélkül, akkor meg fogja tenni ezt a közértbe, orvosi rendelőben, nyaralóban is, esetleg két-, vagy hároméves korban is. Hogy magyarázod meg, hogy ott lehet, itt nem? Meg különben is, már pici gyereket is lehet nevelni, ugyanis a gyermek nem hülye, csak kicsi. (Vigyázat: a látszólag rászólok, hogy „Mátéka, nem szabad!”, de oda sem nézek, mert közben a kisebbikkel, vagy egy másik anyukával foglalkozom, nem ér!)

Illetlenség rászólni a más gyerekére.

 Azaz: mindenki nevelje csak a sajátját. Természetesen egyetlen anyukának sem esik jól, ha szeme fényére rászólnak, ugyanis ez olyan, mintha Helyetted akarna valaki megtenni valamit, amit szerinte Te elfelejtettél, kihagytál. Nem jó érzés, ám vannak esetek, amikor megtörténhet, mert mondjuk épp nem figyelsz oda. Persze az sem mindegy, hogyan teszik, mert más, ha kedvesen odaszólnak a kicsire, hogy „Kérlek, add vissza a labdánkat, látod még pici a kisbaba és keresi, most ő szeretne vele játszani”, vagy „Mit képzelsz, anyukád nem tanított meg arra, hogy el kell kérni, mielőtt elveszed a kicsitől megnézni?”. Erről is mindenki máshogyan gondolkozik, sokunk szemet hunyunk a gyerekek társas jártasságokban való szárnypróbálgatásaik felett, ám sokunkból előhozza az anyatigrist, ha picikénkből valaki krokodilkönnyeket csalogat ki, és első felindulásunkban a helyzet pontos ismerete nélkül igyekszünk megvédeni gyermekünket.

• Más gyermekére rászólni a játszótéren nem illik, mert mindenki nevelje csak a magáét, ráadásul a játszótéren nem szabad korlátozni a gyerekek viselkedését, amíg nem bántják egymást a szó szoros ételmében.
• Más gyermekére is rá lehet szólni, ha az a gyerek olyat tesz, amivel negatív helyzetbe hozza a miénket, esetleg egy harmadik gyerkőcöt. Ugyanis, sosem lehet tudni, hogy az ő édesanyja nem azért nem szólt-e rá, mert egész egyszerűen nem vette észre, mi történt? A gyermekeknek tudniuk kell a határaikat, és azt, hogy másoknak is joguk van betartatni ezen határokat, nem csak a saját szüleiknek.

Mindenbe bele kell írni a neveteket, hogy tudd, a tiétek.

 Ez egyértelmű, nem is taglalom, igazából ezen a téren nincs megosztás, hacsak az nem, hogy valaki azt vallja, nem kellene mindenbe nevet írni, ha a gyerkőcök nem hagynának mindent szét, ami természetesen a szülők hibája, hogy nem tanítják meg a kicsiket arra, hogy mindent ugyanoda tegyenek vissza, ahonnan elvették, míg mások azt vallják, ilyen kicsi korú gyerekeknek ilyesmit megmagyarázni még nem lehet. Korábban ezt már kifejtettem pro és kontra, de azért annyit még megjegyeznék, hogy oké, egy tizenegy hónapos még nem biztos, hogy vissza tudja tenni a lapátot oda, ahonnan elvette, na de mi a helyzet az anyukájával?

Hazamenetel előtt végig kell menni az egész téren, feltúrva a homokozó minden négyzetcentijét, hogy megtaláld a tulajdonjaitok körébe eső összes tárgyat, amit levittetek.

 Igazából ez ugyanaz, mint az előző, csak kicsivel továbbmenve, ugyanis hiába írod bele a nevedet és / vagy a gyerek nevét bármibe, ha más gyerkőcök elviszik, és totál máshova teszik le, mint ahonnan elvitték, úgyis keresni kell. A megoldás erre is ugyanaz: ha a kisgyerek nem is tudja visszatenni ugyanoda, anyuka (apuka, nagyi, stb.) azért igen. Már ha odafigyel a kicsire, de én mindig igyekszem odafigyelni a gyerekeimre, ha valaki más játékával játszik. Mint ahogyan elkérni is, és a helyére visszatenni is helyettük. (Itt megjegyzem, mindenféle dicsekvéstől mentesen, hogy ő a kis tizennégy hónapjával, ha épp olyan a hangulata, kiválóan megérti a „Tedd vissza oda, ahonnan elvetted” mondatot. Nálam az ilyen dolgok bizonyítják egyik kedvenc mondatomat – ha valaki unja, gondoljon rám egy csúnyát, és kvittek vagyunk -„A gyerek nem hülye, csak kicsi.”)

 Előfordulhat azonban, hogy az adott kisgyerek már nem kicsi, mégis kérdezés nélkül elhord dolgokat, széthagyja, kiveszi a kisebb gyerkőc kezéből. EZ soha nem az ő hibája, ugyanis a szülőnek kell szólnia ilyenkor óvodáskorú csemetéjére. Egy óvodáskorú, 5-6 éves gyerkőc ugyanis (de még egy négyéves is) rendelkezik már olyan szellemi szinttel és viselkedéskultúrára hajló képességgel, hogy kölcsönkérjen, visszategyen, ne erőszakkal vegyen el. Hiszen az óvodában is közösségben van, tehát tudnia kell, mit és hogyan szokás közösségben csinálni. Az azonban, hogy volt-e a picinek lehetősége ezt valóban megtanulni, és be kell-e tartania, minden esetben a szülő felelőssége, érdeme.

 Nem tartom magamat kiválóan pedáns édesanyának, de azért látok néhány alapvetően betartandó dolgot, amit játszóterezéskor nem árt figyelembe venni, mert ezek betartásával a kicsinyeink nevelésében is igen jó szolgálatot tehetünk.

• ha játszótérre (pláne, ha kis területűre) érkezünk, kedves gesztus rögtön köszönni az ott lévő felnőtteknek és gyerekeknek, csakúgy, mint távozáskor elköszönni tőlük.
• Ha a kicsink megnézné a másik játékát, netán játszana vele, szerintem azért ajánlatos megkérdezni a gyerkőcöt, vagy ha még picike, a vele lévő felnőttet, hogy elvehetjük-e (megmutatva, tanítgatva ezzel babánkat, kisgyerekünket, hogy ezt a lépést többnyire illik megtenni), majd játék után ugyanoda visszatenni.
• A mi játékainkat nem igazán udvarias dolog dugdosva előszedni, és azonnal eltenni, ha a kicsink leteszi, magyarul rejtegetni a többi gyerkőc elől.
• Ez már teljesen puszta magánvélemény, de ha valakivel egyszerre érünk a hintához, szerintem az idősebb gyerkőc nyugodtan előreengedheti a kisebbet.
• Ha bármilyen gond adódik, pl. fellöki egyik apróság a másikat, kedvesen, nyugodt hangon meg lehet mondani a lökdösődő delikvensnek, hogy legyen szíves, ne tegye, mert a másiknak nem esik jól – ha kicsi, akkor is, mert lehet, hogy nem beszél, de megérteni megérti!

Egyébként is, korra való tekintet nélkül, nem árt vigyázó szemeinket (legalább az egyiket) a gyermekeken tartani, hogy elejét vehessük bármiféle vitának, krokodilkönnyeknek, félreértéseknek, és minden cselekedetünk közben tanítani a picit a társas viselkedésre, mert meghálálja magát! Ha minden szülő odafigyelne a legkisebbekre is, sokkal kellemesebb hely válna mindenki számára, aki nem elsősorban dumcsizni megy le, hanem a gyerkőcének teret adva szórakozást nyújtani.

 A játszótér az a hely, ahová a babák és anyukák kikapcsolódni, szórakozni járhatnak más gyerkőcökkel és anyukákkal. A valóságban ez azonban jelenthet több mindent is, ugyanis vannak anyukák, akik egyfajta kötelességből járnak a játszótérre, hogy megfelelően lefárasszák apróságaikat a délelőtti / délutáni alvás előtt, vannak anyukák, akik a maguk kikapcsolódása végett veszik igénybe a játszóterek kínálta programot, hogy leülhessenek egy padra a jó levegőn olvasni, amíg a rosszcsont homokozik. Bizonyos anyukák a társasági életüket élik a homokozók köré csoportosulva, mások pedig a kicsivel töltött órákat szeretnék még tevékenyebbé tenni azáltal, hogy hintától csúszdáig, rugós állatkától a homokozóig cipelik a pöttömöt, mindenre felültetve, mindenen lökdösve, lecsúsztatva, kiélvezve azt, hogy ezek az évek nem jönnek vissza soha.

 A játszótér tehát mikro-társadalom, teljesen színes képet mutat. A játszótereken ugyanis mindenféle anyuka megtalálható:

• A pihenős típus, akinek gyerkőce önállóan hintázik, miközben édesanyja könyvet olvas a padon, árnyékban.
• Az energiabomba, aki hátizsákkal a hátán lökdösi kisebbik gyermekét a hintában, miközben a nagyobbiknak énekel dalocskát, aki a csúszda tetejéről integet neki.
• A második gyermekkorát élő anyuka, aki legalább olyan szívesen készíti a homokvárra a függőhidat, mint amilyen szívesen a kicsi lerombolja azt.
• A beszélgetős, aki a homokozó szélén / padon ül és a többi hasonló beállítottságú anyukával cserél eszmét, mialatt a kicsik rohangásznak a játszótéren.
• A csendes típus, aki ül a homokozó sarkában, és nézi, amint kicsinye homokot lapátol a kisvödrébe.
• Aztán a játszótér lelke, aki minden anyukát hangos „Szia, mi újság, nem láttalak két napja” köszöntéssel üdvözöl, minden gyerkőcnek tudja a nevét, mikor voltak utoljára betegek, melyik oviba járnak, és milyen lépcsőkön ment keresztül a mozgásfejlődésük.
• Az óvónéni típusú anyuka, aki egyszerre játszik a tér közepén legalább hat aprósággal, akik közül egy az övé, a többi öt anyukája a padon beszélget, vagy telefonál, netán olvas.
• És természetesen ott leledzik a téren Csinimami (aki arról ismerszik meg, hogy hófehér Nike joggingban, Puma sportcipőben, háromcentis körmökkel lökdösi a hintát, homokozót messziről elkerüli, mint ahogyan elkerüli a macinacis, copfos és húsz pluszkilós anyukát is, aki kínai edzőcipőben szalad a földig saras gyerkőce után),
• Ősanya (hátán hátizsák, abba beleakasztva a földig lógó kendő, lábán saru, közben Modern Anyu sandán tekintget a lelógó anyagdarabra),
• Bioanyu (kis mikro-edényből sárgarépát kínálgat a gyerekeknek, és csúnyán néz a szomszéd homokmanó Egészségtelen Anyukájára, aki meg Kinder Pingui-t kínál a kicsiknek),
• Paramami („Marcika, ne menj a hinta közelébe”, „Gyere el a csúszdától!”, „Kérlek ne szaladj ilyen gyorsan”, „Szállj le arról a nyuszimotorról, mert megütöd magad!”, „ Ne menj közel a kerítéshez!”, „Ugye, nem ülsz a homokba, fel fogsz fázni!” – Vagány Mami meg rászól, „ugyan, hagyd már, minden esésből tanulnak valamit!”)
• A Háztartásbeli (recepteket cserél másik két anyukával)
• A Rideg Karrierista – hétköznap délelőtt esetén – nincs ott, ugyanis az ő picijével apuci vagy a nagyi van, vagy – délutáni játékidő esetén – épp befut kosztümben, mobillal a fülén, gyors puszi a kicsinek, majd apukának / nagyinak szidja a főnökét.
• És ott van Tökéletes Anyuci, aki épp a kisfiát fegyelmezi, hogy ne vigye el a más játékát. (Amit Normális Anyuka megütközve néz, mondván a játszótér lényege, hogy ott minden mindenkié.)

EZ természetesen csak egy erősen túlkarakterizált epizód a játszótéri életből, senki ne vegye a szívére, ám ha valaki netán mégis magára ismerne, az csak azt bizonyítja, van humora :) . Egy azonban biztos, minden játszótéri kaland résztvevőnek ismernie illik a Játszótéri Etikettet, mert ha nem ismeri, vagy ami még rosszabb: nem fogadja el, ne menjen játszótérre, mert csak felidegesíti magát. Ő inkább sétáljon helyette a gyerkőccel, vagy vigye el a kicsit a Ligetbe, esetleg kertes házzal rendelkező ismerőséhez. Hogy honnan szedem ezt a hülyeséget? Természetesen más anyukáktól, megfűszerezve saját tapasztalataimmal. Internetes fórumot olvasva találtam rá cirka tíz olyan kérdésre, amelyek azt firtatják, mit illik a játszótéren, és mit nem. Kivonat az ott olvasottakból, nem szó szerint idézve, csak a lényegnél maradva:

• A játszótéren minden közös.
• A játszótérre nem nevelni megy az ember, hanem kikapcsolódni.
• Illetlenség rászólni a más gyerekére.
• Mindenbe bele kell írni a neveteket, hogy tudd, a tiétek.
• Hazamenetel előtt végig kell menni az egész téren, feltúrva a homokozó minden négyzetcentijét, hogy megtaláld a tulajdonjaitok körébe eső összes tárgyat, amit levittetek.

A következő fejezetben pedig részletesen is leírom, miket kell tudnom/tudnunk, mielőtt játszótérre tévedünk az Aprósággal:)