Ha sírni hagyod, kegyetlen vagy, kőszívű, és gőzöd sincs a gyermek lelkéről.
Ha felveszed, amikor sír, elkényezteted, és gőzöd sincs az okos nevelésről.
Azaz: bármit is teszel ebben a kérdésben, az rossz. Már azok szerint, akik a másik elv szerint operálnak. Ez a szép, hogy a gyermeknevelésben sosem tehetünk semmilyen kérdéskörben úgy, hogy legalább egy nagymama, nagynéni, rokon, barát, kolléga, szomszéd, idegen, gyermektelen ki ne oktatna, meg ne szólna, hogy miért is csinálod rosszul, amit csinálsz, és miért is kellene inkább máshogy. Ha nem a szemedbe mondják, akkor különböző fórumokon, chatelős oldalakon kérdeznek meg másokat, hogy „Szerintetek is gáz, hogy a sógornőm / menyem / szomszéd lány / stb. EZT csinálta, és ÍGY csinálta?” Vagy „Mit szóltok ahhoz, ha valaki EZT és ÍGY csinálja?” Ha pedig valaki könyörtelen, ám éles látású őszinteséggel megkéri a kérdést feltevő anyukát / nőt, hogy söprögessen a saját háza táján, a válasz persze az lesz, hogy „De hát én csak a véleményetekre vagyok kíváncsi, nem akartam én kibeszélni” vagy az, hogy „Én csak a kicsinek akarok jót”. Na igen, de MELYIK kicsinek? Ugyanis, nem minden baba ugyanolyan.
Először is, sokan azt mondják, hogy egészen kicsi korban ki jelölni a határokat a baba számára, különben az idő múlásával egyre nehezebb lesz a dolgunk. De hol is van a határ a felesleges kőszívűség és a valódi elkényeztetés között? Mert létezik mindkettő, tény és való, ám mindkettő mást jelent sokak számára, és az annyit emlegetett arany középutat is pont ezért nehéz megtalálni. A sírni hagyás kérdése természetesen az altatás témakörében a legkeményebb dió. Vannak ugyanis babák, akiket ha egy órán át hagysz sírni, akkor sem érsz semmit (szüleim elmondása alapján én ilyen voltam, maximum 40 percig bírták, aztán feladták, mert nálam ez a módszer nem működött), és vannak babák, akik ha tíz percig sírnak, majd elalszanak, attól a naptól kezdve egyedül alszanak el a kiságyban. És persze vannak a két véglet közötti babák, akiknek 20 perc kell, és megtanulják, vagy kicsit több, netán kevesebb nap. Próbálkozni lehet, hiszen nem tudhatod, a Te babád melyik csoportba tartozik. Hogy meddig érdemes próbálkozni? Az már a Te döntésed, kitartásodon és elveiden múlik. Nem szeretem, kifejezetten felháborít, amikor olyat olvasok, amely valamelyik végletet dicsőíti, méghozzá általánosítva az összes babára nézve. Ezek ilyen mondatok voltak a széles világhálón közzétéve anyukáktól és gyermektelenektől (nem szó szerinti idézetek):
- Sírni hagyni a gyermeket könyörtelen anyukák módszere.
- Kicsi babák még nem képesek megtanulni aludni, hát nincs szíve annak, aki ezt nem tudván hagyja sírni?
- Márpedig minden baba megtanul egyedül elaludni, ha nem foglalkozol a hisztijével.
Tehát, először is, azok az anyukák, akik megpróbálják a sírni hagyás módszerét, nem könyörtelenek, csupán keresik a megoldást arra, ami a legjobb: az egyedül való elalvásra. Biztos vannak anyukák, akiket nem érdekel az, hogy a gyerkőcöt ringatni kell, meg simogatni minden egyes altatáskor, de amikor a kicsi bekerül a bölcsibe, ott hirtelen nem fogja érteni ám, miért nem ringatja, simogatja senki? Ha egy baba megtanul egyedül elaludni, azzal NEKI is jót teszel! A módszer megválasztása a Te kezedben van, de nem tartom pokolból jövő tevékenységnek, ha megpróbálod a pityergést, vannak kicsik, akiknél valóban bejön, ugyanis én olvastam és hallottam ilyenekről! Mint ahogy olyanokról is, akiknél nem működött.
Hiszen gondoljatok csak bele: a felnőttek sem egyformák! Van felnőtt, aki leteszi a fejét a párnára, és már alszik is. Aztán van felnőtt, aki hiába olvas órákig, számol bárányokat, nem tud elaludni egy különösen furcsa nap után. És vannak olyanok, akik kicsit forgolódnak, aztán valahogy elalszanak. A babáknál a pityergés a forgolódás, bárányszámolgatás helyett van, mivel ők még csak ezt tudják. Természetesen nem mondom (és nem is tenném soha), hogy minden este be kell tenni a picúrt az ágyba, azt’ hadd szóljon, amíg bele nem alszik, de ha nem próbálod meg, sohasem tudod meg, meg van-e benne egyáltalán a képesség az egyedüli elalvásra. Nem muszáj persze, de kérlek, ha nem teszed meg, hagyd békén azokat, akik igen.
Pár perce olvastam egy kérdést egy híressé-hírhedté vált fórumon, ahol egy anyuka azon volt totálisan kiakadva, hogy a mai világ miért van annyira elfajulva, hogy a szülők aludni tanítják a gyereket? A közeg, ahol ezt a kérdést feltette, persze helyeselt, igazat adott neki, ugyanis olyan közegben tette fel, amely az ő elveit vallja. Ha más közegben teszi fel, valószínűleg vita támadt volna. De ebben a közegben mások írták, hogy nem értik bizonyos anyukák miért tanítják aludni a gyereket, hiszen az Ő GYEREKÜK magától is elkezdett egyedül aludni. A kulcsszót kiemeltem: az ő gyerekük. Igen, ezek az anyukák is elfelejtettek egy fontos dolgot: hogy az ő gyerekük, meg a más gyereke bizony nem biztos, hogy ugyanolyan vérmérsékletű / lelkületű / anyás / önállóbb / nyugodtabb / stb. típus. Elgondolkodtatott az, hogy ha valakinek a gyerkőce magától is megtanult egyedül elaludni, akkor miért nem lehet ennek egyszerűen csak örülni, miért olyan jó idegenekkel együtt virtuálisan földbe döngölni azt az anyukát, aki nem ilyen szerencsés? Aki hónapok óta keresi a módszert, amivel sikerül az álomtól félő kicsinyét eljuttatni az alvás nyugodt és békés világába? Mert az alvás a kicsik többségének ilyen, mint egy nagy és mély tó, amiben félnek elmerülni. Sokuk pedig, ameddig szokva van számára, hogy fogjuk a kezét, ringatjuk, stb., nem is fog soha egyedül merni elmerülni ebben a tóban, mert soha nem volt lehetősége arra, hogy megpróbálja. Fél valamitől, amiről nem is tudja, hogy nincs oka félnie.
Persze vannak anyukák, akiknek nem okoz gondot, hogy ringassanak, sétáljanak, babakocsiban tolizzanak néha éjszakába nyúlóan, ez sem baj, ameddig nincs sárdobálás azokra az anyukákra, akik a dolgokat a gyakorlatiasabb végükön fogják meg. Ugyanis nem csak a babák nem egyformák, de az anyukák sem. És az éjjelig babát ringató anyuka sem jobb vagy rosszabb, mint az az anyuka, aki beteszi az ágyba a babát, hogy megtudja, hogyan tudná megtanítani gyermekét egyedül aludni. Ugyanis nem ez a mérce. Akinek igen, legalább tartsa magában, hogy ne bántson meg másokat. Természetesen, utána olvastam (hogy legyen teljes a kép) másik babás oldalakon, ott mit vallanak a témáról. Csodák csodája, ott pedig azokat az anyukák beszélték (írták) ki éppen, akik ringatva altatnak. Mondván, hogy ŐK aztán nem tennének ilyet, mert minden baba megtanul aludni kicsi sírni hagyással. Keserű mosollyal nyugtáztam ismét a tyúk és a tojás esetét: két különböző elvet valló anyacsapat szidja egymást a saját társaságának, elfogultan, a saját nézőpontja, SAJÁT GYERMEKE és SAJÁT MAGA típusának megfelelő módszer dicséretével. Ismét megfogalmazódott bennem a kérdés: miért gondolják, hogy minden babának ugyanaz a módszer használ, és miből gondolják, hogy az ő gyerekük alvási szokása minden gyereknél ugyanúgy alakult?
Ilyen szót olvastam egyébként az alvásra tanításra: trenírozás. Így, mintha kutyákról írtak volna, nem is kisbabákról. Ezt a szót persze azért, mert valakit megszóltak amiatt, mert ő nem akar tanítani. Ezért a másik meg így válaszolt, hogy a trenírozás szót alkalmazta és persze az aludni tanító anyuka buta tevékenységére értelmezve. Nem hiába mondják: a rosszindulat rosszindulatot szül. Az egymás ellen születű topikok pedig csak úgy ontják a rosszindulatot, mert arra valóban senki nem gondol, hogy ami náluk van valahogy, mert nekik úgy a jó, az másnál nem jött be, és kész. Pedig nem nehéz, főleg, hogy az anyukák szép számmal (mindegyik babás oldalon, ugyanis ezeket írják magukról) diplomás, tanult, intelligens emberek. Csak valahogy csoportba tömörülve ez elhomályosul, ami nagyon szomorú dolog.
Kicsit elkalandoztam már a sírni hagyástól, de ennek az az oka, amivel a fejezetet kezdtem: az aludni tanítás a sírni hagyás módszerével az egyik legmegosztóbb témakör. Pedig ha kicsikét gondolkodunk, elég egyszerű válasz adható a „Kell-e a segíteni a gyermeknek aludni, vagy sem?” kérdésre: Egyiknek igen, másiknak nem, a harmadiknak meg néha igen, néha nem. Én kifogtam fiammal a harmadik csoportot, ugyanis ő (ne kövezzenek meg a nem ezt az elvet vallók) néha pityereg a szobájában 5 percet, és elalszik, de vannak napok, amikor nem tud egyedül elaludni (a nem ezt az elvet vallók se kövezzenek meg), olyankor ringatom, simogatom, énekelek neki. És vannak azok a napok, amikor beteszem az ágyba, és egyből alszik, nem kell sírás, nem kell ringatás. A dolog úgy kerek, ha elmondom, ezen utolsó esetkörbe esik Levcsi alvásaink a 95%-a, amióta egyszer kipróbáltam, hogy leteszem az ágyba, és nem veszem ki akkor sem, ha sír. 10 perc múlva aludt. Nem érzem lelketlennek magam, hanem szerencsésnek, hogy nálunk bevált egy módszer. Soha nem hagynám, hogy egy órán át üvöltsön, de nincs is rá szükség, ismerem a gyerekemet, tudom, hogy mi az a határ, amikor már egy perc és alszik, és mi az, amikor hiába hagynám ott akár jövő hétig a kiságyban, ki kellene vennem ringatni, mert épp olyanja van. Nem tud bárányt számolgatni, hát simire vágyik. Egy azonban biztos: ki így, ki úgy, de gyermekünknek akkor segítünk a legjobban ha alvás terén, ha valahogyan a tudatába csúsztatjuk, hogy egyedül is el lehet merülni abban a folyóban, a lubickolás békés lesz és egészséges, nem lesz baj. Hogy ki, hogyan, miként, egyéni döntés, ahogyan minden más is babánkkal kapcsolatban.
